2012. június 5., kedd

Papagájtollak seprűnyélen (Rút Lichnerová: Anna Regina)

Egy self-made woman-t ígér a hátsó borító és a kiadó, kevesebb ambícióval egy cherchez la femme-sztorit, de végül A piros cipellők című mese elejének variációját kapjuk.
A piros cipellők egy a közösség peremén élő kislányról szól, aki saját, kézzel készített cipőjében éli (saját, kézzel készített- tehát alkotó erejével létrehozott) életét, mígnem örökbe fogadják. Az új, illedelmes, biztonságos, civilizált életben a tűzre vetett régi helyett új lábbeli kerül -némi sötétlelkű támogatás és a becsapott lelkecske fondorkodása révén- gyönyörű, piros, táncba vivő cipellők. Sejthető, hogy nem lesz jó vége (a cipők levehetetlennek bizonyulnak, a tánc addig tart, amíg a lovakat lelövik, illetve…).

2012. május 24., csütörtök

"Simatükrű tavat kerekít ez a gát" (Per Petterson: Átkozom az idő folyamát)

Azt hittem, gyorsan túlleszek az obligát közlésen, hogy a könyv címe egy a regényben két sor erejéig idézett Mao Ce Tung-versből való, ahogy ezt ott a szerző is az orrunkra köti.
Az viszont nem derült ki számomra, hogy cím miként lett ebből, mert az idő legfeljebb finoman csordogál a ma kövei között, folyóként korántsem hömpölyög a regényben, az átkozódáshoz szükséges érzelmi hevületet pedig legfeljebb Mao neve idézheti meg a könyvben.
Fiam, leülhetsz, egyes.
Aztán belekukkantottam Mao verseibe, mert egyrészt kiderült, hogy a publikált oeuvre nem beláthatatlanul nagy (magyarul is megjelent néhány vers), másrészt gyanítottam valami orvul lapuló fordítással kapcsolatos árnyat a dologban.

2012. május 9., szerda

Az a szék a Lupán... (Bulat Okudzsava: A boldog írnok gyermekei; Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók; Djina Rubina: Felső- Maszlovkán, A Leaonardo-kézírás))

A széket először a Kati cukrászdában láttam (a Lupára a végén jutunk el) és rögtön tudtam, hogy habból van. Felvert tejszín vagy tojásfehérje, nem fújt, hanem halmozott hab, kis lapátkával tették oda. Mégis gondolkodás nélkül ültem rá, és ha megsimogattam a kilapult cirádákat, nem lepett meg a hideg fém keménysége. Ez olyan titkos habság volt, furcsa nyilvánvalóság, olyasmi, amiről nem beszélünk, mégis mindenki tudja. Ezt a széket szerettem az „oroszokban” (az idézőjel az egy kalapnak szól, mely alá hanyagul betereltem a szerzőket), ezt a nehézsúlyú balerinát, aki fehér tütüjében hógolyóként ér földet nagyot dübbenve a színpadon, és akit lekvárként buggyanó vaskossága, tejszínes selymességgel csurranó érzelmessége, marcipános ostobasága ellenére is szeretnek. Illetve nem ellenére, hanem éppen ezért- mert mindig emlékeztet a csoda, a varázslat és az illúzió káprázatosan kiábrándító leszállópályájára…a valóságra. Ezzel a landoló lendülettel jobb is, ha szék helyett dinamikusabb tárgyakat keresünk a könyveknek.

2012. április 26., csütörtök

Raymond tudja hány doboz van a gyufában (Ellen Notbohm: Tíz dolog…, Mark Haddon: A kutya különleges esete…, Donna Williams: Léttelenül; Eszmélés)

Hangnem vagy nemhangnem
Fordítva tartom a kottát, ez fix. Kérdezi borzongva meg kedves-kegyteljesen, hogy nem ráz-e meg, ha „ilyenekről” olvasok. Nem. Kérdezi együttérezve, hogy segíteni akarok-e. Nem. Kérdezi, hogy mit tudtam meg az autizmusról, igazak-e az esőemberes toposzok. Nem érdekelnek a toposzok és még csak szagot sem fogtam (nem lettem szagértő). Hogy érintett vagyok-e. Nem. De. Úgy nem, hogy ’sta, szakember, tanár, szülő. Úgy meg igen, hogy vajon hogy néz ki az a világ, ami nem egyszerűen fekete-fehér (normális- nem normális), hanem sokkszerűen sokféle. Megrázóan színes. Kényelmetlenül többdimenziós. De nem úgy, hogy képviselet, aktivizmus, karitatív. Nem úgy, hogy elméletben persze, gyakorlatban meg legyenek szépek a kórházfalak (azért nyugodtan legyenek). Hanem hogy rá bírok-e nézni erre a másvilágra. Úgy, hogy nem keresem a körvonalakat a tükörképemen.

2012. április 16., hétfő

Az élet egy sóhaj, füttyszó, hamvadó cigarettavég, egytálétel (Marjane Satrapi- Vincent Paronnaud: Szilvás csirke, Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága, Christian Gailly: Be-bop)

A száraz, kopár tél a célegyenesbe érkezik és szállingózni kezd a hó. Egy pihe (inkább magányos kis foszlány, mint kecsesen öntudatos balerina-pehely) finoman kényeskedve ereszkedik alá, szinte halljuk csendes ujjongását, ahogy egyre többet pillant meg a lenti világból. Végül egy kislány kitátott szájában landol, aki nagy lendülettel kapja be, mint aki teljesen és véglegesen foglyul ejtette a tétova kezdetet.

2012. április 13., péntek

Friss marad-e az egérkaki a piramis tetjén? (Janne Teller: Semmi)

Az a legjobb bevezető, ha a címet magyarázgatom: merthogy a Maslow-piramisra meg a habostorta (vö fenékig tejfel) tejszínhabpárnáin billegő tortadarára gondoltam. Mert dohogva előjön belőlem a demagóg házmester (jó, hát nem pc), hogy ezek itt jódolgukba’ stb… meg a kerekrenyílt szemű humanista, hogy ez azért…
A megmaradás ("minőségét megőrzi") ideje 8, illetve 11 év: előbbi a perspektíva, ebből a távlatból emlékszik vissza a mesélő a történtekre, míg a könyv 11 év késéssel érkezett meg hozzánk (. Az pedig a privát véleményem (teljesen fagyasztásellenes vagyok), hogy a cuccnak nemcsak az eltelt idő meg a kiolvasztás nem tett jót (bár a kontextus sajnos nem sokat változott), de eleve sem lehetett valami gasztronómiai csúcskísérlet- és akkor lihegve megérkezünk a piramisomhoz meg a torta tetejéhez (mint tető és evészet). 

2012. március 29., csütörtök

Másvilágok (hosszúposzt) (Chambao/Boamistura: Chambao en el Fin del Mundo; Silvia Avallone: Acél; Michel Hazanavicius: The Artist/ A némafilmes)

A szél kergette egy kupacba, de valamiért mégis jó kis kazal ez a háromság: az Avallone debüt-könyv, ez a korszerűségi habdráma művészien rendezett csokifiligránnal a tetején, meg a kis malagai zenekar, akik valamiért örülnek, ha egy 30 méteres gleccserfal tövében, -10 fokban fanatizálják flamencóval a pingvineket.