A megmaradás ("minőségét megőrzi") ideje 8, illetve 11 év: előbbi a perspektíva, ebből a távlatból emlékszik vissza a mesélő a történtekre, míg a könyv 11 év késéssel érkezett meg hozzánk (. Az pedig a privát véleményem (teljesen fagyasztásellenes vagyok), hogy a cuccnak nemcsak az eltelt idő meg a kiolvasztás nem tett jót (bár a kontextus sajnos nem sokat változott), de eleve sem lehetett valami gasztronómiai csúcskísérlet- és akkor lihegve megérkezünk a piramisomhoz meg a torta tetejéhez (mint tető és evészet).
Szándékosan nem néztem utána, hogy a Semmi nálunk kavart-e vihart, de hogy a kiadó azért igyekezett felkészülni, az a számomra érthetetlen két utószóból is kiderül (nem merek arra gondolni, hogy Tandorié annyira nem tekinthető olyan senkiseolvassa-féle unalmas utószónak, hogy Bárány Tibor korántsem unalmas, de jóval konvencionálisabb szövegét kellett elé biggyeszteni). Ennek fényében további fedezésnek tűnik, hogy a zsebkertész átlagolvasó számára nem túl sokat mondó díjakat sorolnak a fülszövegben, a borító hátoldalán lévő sajtóidézetekről nem is beszélve. (Jó, ezt nemcsak a Scolar csinálja, de őket nagyon szeretem, így muszáj piszkálódnom.)* Persze jó ismerni a könyv recepcióját, és lehet a kétféle utószó egyfajta beszélgetés is, ami szépen ellenpontozza a könyv világát és mutatja az abból kivezető utat: beszélni, megdumálni, legalább kettőt gondolni, egyáltalán, gondolni bármit, mielőtt a „sok-több-igaz” valósága tényleg beborít.
Az egyetlen esély számomra (hát ennyit a legalább kettőt gondolásról), ha abszurdként fogom fel a szöveget.
Utálom a cselekményleírást, de ez olyan, mint a 12-es számkirakós a gépemen, úgyhogy gyorsan: Pierre Anthon rájön, hogy semminek nincs értelme, és suli helyett egy szilvafán tölti a napjait a világot figyelve, szándéka szerint még a halál előtt a semmibe olvad(oz)va. A fa alatt iskolába menő osztálytársait sorozatban bombázza szilvával és újdonsült gondolataival, a gyerekek pedig, akik azzal máris tisztában vannak, hogy csak valami homályos szabályok és tisztán érthető, de ki nem mondott elvárások meghatározta látszat-világban élnek válaszolni akarnak. Gyorsan jutnak el a visszakiabálástól a kődobáláson át addig, hogy ez eltévedt báránykát sürgősen vissza kell terelniük a nyájba (világos, akkor nem hallatszik, hogy másként béget), ehhez pedig meg kell győzniük arról, hogy igenis Van Valami Fontos. Az életbeli fontosságokról kiderül, hogy azokról mit sem tudni, hacsaknem (meglepetés:) a másik dolgairól van szó. Beindul tehát a zálogosdi és a tét egyre nő a tárgyaktól a másik testéig. Furcsa működésük ugyan kiderül a világ számára, meghozza a hírnevet is (ami ugye a „valamiség” végső bizonyossága), ráadásul a Fontos Dolgok Halma végül műalkotás lesz és így értékesíthető (hát mi kell még: siker, pénz, művészet). A meggyőzéssel azonban nem haladnak, végül az egész társaság egymásnak esik, míg Pierre Anthon véget nem vet a helyzetnek. Még egyszer kiosztja társait, akik egyszerűen megölik.
Szóval van egyrészt egy alap-mítosz, a Megvilágosodott/provokátor, aki olyasmivel szembesíti a világot, amivel az nem tud megbirkózni, így veszte borítékolható (az már más kérdés, hogy a provokátor Megvilágosodott, így áldozatnak tekintjük, vagy Tandori olvasatában egy sarlatán, aki uralkodik, s így üdvözlendő a veszte). Van aztán az identitáskeresős tinédzservilág, de leginkább az iskolai erőszak témája, amivel sajnos még mindig nem tudunk mit kezdeni, felnőttek, fél-felnőttek, szülők, nemszülők. És igen, ebbe beleértendő Aronson is, meg a Beszélnünk kell Kevinről-féle kísérletek, és azok is, ahol nem az iskola, hanem más forma a keret (lásd Legyek Ura). Ezzel a tehetetlenséggel, értetlenséggel függ össze szerintem a szimpla és üres stílus; a szöveget csak néhány sejtelmes-humoros triola szaggatja meg. Az elbeszélő hiába idősebb 8 évvel, monoton és hideg -ha nagyon empatikus lennék, akkor azt mondanám, traumatizált- hangon szól. Mintha az események idején viharosan cselekvő én (Agnes egyszer-egyszer képes „kigondolni” az össz/köz-kép(zet)ből), folyamatosan lassult volna le (mégis ő lesz az, aki Pierre Anthont segítségül hívja és ezzel áldozattá teszi), és fagyott volna meg. Így hiába a szimbolikus emlékezet (a leégett raktár hamuja a gyufásdobozban), igazából nem történt semmi, az események megkövülten lapulnak (szentimentálisan mondhatnám, hogy a lélek mélyén, de a kerekrenyitott szemű humanista bennem azt suttogja, hogy lélek itt meg nem található). Hiábavaló áldozat, önmagukért való, személyre szabott gonoszságok.
És akkor a nyomozati szakaszba kerülve (nincs is felemelőbb, mint valami értelmetlen gazság után kutatni) néhány kérdés, melyek megerősítik (nekem), hogy minden véres rongy meg levágott ujj ellenére is példázatról van szó, fekete-fehér képről valami filozófia-tankönyvben. Hány éves korig is van tankötelezettség Dániában? Ha legálisan hagyja abba sulit Pierre Anthon, ki törődik az életével, hogy mi lesz vele? Figyel rá komolyabban bárki is? Amikor megtalálják a Fontos Dolgok Halmát (levágott kutyafejjel, koporsóval, feszülettel, imaszőnyeggel, meg az ujjal és a véres zsebkendővel), hogyhogy csak némi szoba- és iskolai fogság, meg egy kis halványuló kérdezősködés/üvöltözés következik? Hogy lehet, hogy még az alapvető tényekre sem koncentrál senki (kit rejt a gyerekkoporsó, hogy esett az a csonkítás, miféle vér van a zsebkendőn)? A szüzességét elvesztett (gyakorlatilag: megerőszakolt, feláldozott) lánynak tényleg meg kell őrülnie ahhoz, hogy észrevegyék? Hol vannak a következmények? Nem büntetésre meg ilyesmikre gondolok, de legalább valami bárgyú nézésre és fejvakarásra, hogy miafenefolyikitt.
Úgy tűnik, hogy a gyerekek valami üvegbúra alatt vannak: nemcsak sikeresen titkolóznak, de egyenesen érinthetetlenek, egymásra is süketek- a leghatásosabb érvelés tehát az erőszak.
Egyetértek Tandorival, hogy a könyv abszolút olvasható lektűrként és nem gondolom azt, amit a fülszöveg állít, hogy „súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgató mű”. Már csak azért sem, mert ez azt jelentené, hogy a boncolgatáshoz steril helyiség és eszközök kellenek csupán: villámfényben (mondja Tandori, de szerintem ez csak egy vaku) feltáruló sokkoló sztori. Pedig minimum, hogy az a villanás valami képet világítson meg: legyen kompozíciója, tere, tónusa. Hangulata és mélysége. Stílusa.Belső házmesterem visszamegy a porolóhoz, humanistám felül a korlátra, lábát lógázza (csak aztán nehogy korlátolt maradjon). Korrektségem ezúton közli, hogy az írónő, akinek egy esszéje nemrég jelent meg szintén a Scolar-nál a Könyvfesztiválon a kiadó díszvendége lesz. A mancsban pedig pont van egy interjú a könyv hasznáról a "digitális nemzedék" elérésében.
Én meg szilvás csirkével és csokis citromtortával folytatom.