A széket először a Kati cukrászdában láttam (a Lupára a végén jutunk el)
és rögtön tudtam, hogy habból van. Felvert tejszín vagy tojásfehérje, nem fújt,
hanem halmozott hab, kis lapátkával tették oda. Mégis gondolkodás nélkül ültem
rá, és ha megsimogattam a kilapult cirádákat, nem lepett meg a hideg fém
keménysége. Ez olyan titkos habság volt, furcsa nyilvánvalóság, olyasmi, amiről
nem beszélünk, mégis mindenki tudja. Ezt a széket szerettem az „oroszokban” (az
idézőjel az egy kalapnak szól, mely alá hanyagul betereltem a szerzőket), ezt a
nehézsúlyú balerinát, aki fehér tütüjében hógolyóként ér földet nagyot dübbenve
a színpadon, és akit lekvárként buggyanó vaskossága, tejszínes selymességgel
csurranó érzelmessége, marcipános ostobasága ellenére is szeretnek. Illetve nem
ellenére, hanem éppen ezért- mert mindig emlékeztet a csoda, a varázslat és az
illúzió káprázatosan kiábrándító leszállópályájára…a valóságra. Ezzel a landoló
lendülettel jobb is, ha szék helyett dinamikusabb tárgyakat keresünk a
könyveknek.