2012. május 9., szerda

Az a szék a Lupán... (Bulat Okudzsava: A boldog írnok gyermekei; Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók; Djina Rubina: Felső- Maszlovkán, A Leaonardo-kézírás))

A széket először a Kati cukrászdában láttam (a Lupára a végén jutunk el) és rögtön tudtam, hogy habból van. Felvert tejszín vagy tojásfehérje, nem fújt, hanem halmozott hab, kis lapátkával tették oda. Mégis gondolkodás nélkül ültem rá, és ha megsimogattam a kilapult cirádákat, nem lepett meg a hideg fém keménysége. Ez olyan titkos habság volt, furcsa nyilvánvalóság, olyasmi, amiről nem beszélünk, mégis mindenki tudja. Ezt a széket szerettem az „oroszokban” (az idézőjel az egy kalapnak szól, mely alá hanyagul betereltem a szerzőket), ezt a nehézsúlyú balerinát, aki fehér tütüjében hógolyóként ér földet nagyot dübbenve a színpadon, és akit lekvárként buggyanó vaskossága, tejszínes selymességgel csurranó érzelmessége, marcipános ostobasága ellenére is szeretnek. Illetve nem ellenére, hanem éppen ezért- mert mindig emlékeztet a csoda, a varázslat és az illúzió káprázatosan kiábrándító leszállópályájára…a valóságra. Ezzel a landoló lendülettel jobb is, ha szék helyett dinamikusabb tárgyakat keresünk a könyveknek.