Lepkeháló
A fülszöveg szerint az öregedő író visszaemlékezéséből született kis kékkönyv (öregedő, kicsi, kék…ez legfeljebb romantikus, de hol lesz itt lepkefogdosás?) rendkívül becsapós az első oldalain, ahol a „boldog írnok” családfája jelenik meg a Ványák és Valják áradását egy fülledt nyári délután élénkségével követő olvasói figyelem poros fényében. Aztán hirtelen belesodródunk valami aromás forgatagba grúz és örmény rokonokkal, s míg a szokatlan illatoktól bódultan loholunk hősünk nyomában, próbáljuk megjegyezni az utcaneveket, egyáltalán, a várost, hogy éppen merre vagyunk. Hogy hol savanyítanak, hol pirítanak, hol kopog harciasan és hol hajladozik indaként a nyelv, hol rejtőznek felkelők, hol kelnek fel elrejtehetetlenek, hol járhat át egy befőzött barack sérthetetlen boldogsága és hol kell szárítókötélre csipeszelt hálóingként lebegve egyensúlyozni. Ebbe a boldog futkosásba (mező, szálló pihék, szebbnél szebb lepkék) hasítanak bele az időtől zúgó, süket pillanatok, amikor gyorsan hátrafordulva elkaphatjuk a valóság fényeit, sötét szekrényben, ezüstkanálban, ismeretlen szóban villanó haragot, titkot, szégyent. Ezek a vakuzott pillanatok sűrűsödnek a szülők körül és mutatják meg a lepkéket felcímkézve, rendszerezve, de éppen attól megfosztva, ami olyan széppé tette őket. Egy kisfiú sandít ránk a könyvből és egy felnőtt figyelő tekintete kíséri, aki megbékélt szomorúsággal sózza a gyerekkor omlós süteményét.
Cekker (’Mrs Dalloway said, she would buy the flowers herself’)
Ilyen sós sületlenségekről hallani sem akarnak Ulickaja küszködő, de nem
legyőzött sürgő-forgó hősnői (lánykái, öregasszonyai), van nekik elég dolguk.
Miért ugrik be róluk mégis a jólszituált, vitrin rendezettségű, csengő
kacagású, comme-il-faut Mrs Dalloway? Különösen Meryl Streep rohanása hintázó
narancsbogyós fülbevalójával, köszöngetésével, zilált eleganciájával (ami nem rendezett,
nem csengő, inkább trendi) a new yorki(?) utcán egy egészen más átiratban. Lehet,
hogy Catherine Mansfield ironikus mosolyát is látom? Pedig Ulickaja nőalakjai számomra nagyonis oroszok, és a szerző fantasztikus filmes-színházi érzékenységgel mozgatja őket gyorsan felvillantott, de egy profi kellékes mániákus alaposságával berendezett szintén nagyon autentikus tereiben. Nem emlékszem, hogy ruhákról regélne (ennél sokkal keményebb, Athéné-szerűbb –vagy egyenesen hérai?- az írónői karaktere), mégis meglebbennek a virágmintás selymek, nejlonok, bolyhosodnak a sötétítőfüggönyből vagy bútorszövetből átalakított kabátok, és a cekkert érzem minden figuránál legyenek takarítónők vagy docensek. Cipelik, visznek benne leveszöldséget és szégyent, szellőzhet benne a kamrában krumpli vagy házasság, tartják zsebben mint mindenre kész érvet, hálóként halásznak vele lehetőséget és kóborló szerettet. Hát Mrs Dalloway? Ott libeg minden kibomlott konty elszabadult tincsén, cérnaszálon fityeg a leszakadt gombok helyén, fut harisnyák felszaladt szemeivel, megakadt zippzárakban zörög a vágy, hogy minden rendben legyen egyszer. Csak egyetlen pillanatra legyen üres a mosogató, tiszta a ház, elégedett a nagymama, szófogadó a gyerek, bolhátlan a kutya, kedves a főnök, bókoljon a szomszéd, bámuljon a régi szerető, kívánjon meg a férj. Mrs Dalloway vágyott rá, Mansfield megmosolyogta, Ulickaja pedig tudja, de nem bánja, hogy lehetetlen. Azért nyugodt, tárgyilagos, komoly hangja ellenére is futkos, árad, szabadon lebeg a prózája, akárcsak nőalakjai, míg a novella-keret pontossága, egyhegyűsége egy feszesre húzott kontyú balerina hajhálójává változtatja azt a cekkert.
Üveggolyó
Dina Rubina is a káposztaszagú létből indul, de ha ismeri is a cekkert, azt
hanyagul az asztalra hajítja. A Felső- Maszlovkán írásaiban leginkább megrögzött
hangász: szörcsögő csendjei, a falak rekedt lehelete, rozsdás lábasok horzsolódása,
egy szipákolás, lassított felvételben pergő könnycseppek loccsanása az
asztallapon éppúgy kíséri szövegeit, mint az emberi hangok és a szinte hallható,
szélesen felfestett (film)zenei motívumok. Amiben mégis a legjobb ezekben a
szövegekben, az a figurázás: szereplői úgy beszélnek, mozognak és gondolkodnak,
hogyha egy agyaggombócot vágott volna a sarokba, arról is elhinném, hogy
izgatott kamasz, nyögvenyelős zenetanárnő, elvált asszony, híres szobrász. De
ha rám szólnának, hogy egy ilyen gombócból menten csináljak szorongó apát,
felnőttforma kislányt, értetlen kisfiút vagy félresikerült művész-árnyékot, hát
szó nélkül megtenném, mert Rubina minden belső támaszt megad ahhoz, hogy kívül
bármi megtörténhessen. Sűrű, erőteljes képeket alkot, egyszerű, hajlékony
nyelven, egyenletes ritmusban. Aztán a Leonardo kézírásban az agyaggombócot üveggolyóra
cseréli, ami csinos csere, de nem feltétlenül előnyös. A regény ugyanis komoly
eszközváltással jár- a hangokból a látványra, tükrökre és optikai csalódásokra,
széttört szilánkokra tér át szerkezetileg és konkrét motívumokban is, a
figurázás helyett pedig a bonyolultan ágazó, de az üveggolyóhoz hasonlóan rétegződő, molyolós történetvezetés lesz fontos. Alakjai fekete papírból
kivágott, tiszta sziluettel rendelkező hősök, a mégoly izgalmas cirkuszos
tematika és a sűrű oroszországi atmoszféra ellenére is egyszerű fehér lap előtt
mozognak, árnyékukat a papír széle szeli. Csavaros történet, jellemnyi személyiségek, nehéz- és pillesúlyú titkok, izgalmas mikorvilágok, specialisták, és jó adag transzcendencia- azért ha csak a fele sűrűsödne egy következő regénybe, már boldogok lehetnénk.
Azt a vasszéket később a Lupán láttam évről-évre ugyanott, a parttól pár méterre. Egyedül fehérlett a fűben a pesti oldal nagy bozótja felé fordítva, de rejtett nyilvánvalósággal (lásd fent) a naplementékhez készítve. Merthogy a naplementék narancsvörös (sárgabarack)lekvárjából csöppenő édesség táplálja, tömöríti, fényezi a habot.
A
fű, a Duna, a hajó díszlet csupán, látszódjon bárminek is, a vasszék vaskos valóságát játssza.