2013. április 8., hétfő

Kötélrend (Trisse Gejl: Pátriárka)

Amikor a könyvet olvasom, ferdén hullik a hó, és van valaki, akivel most nem tudok beszélni. Az építkezés áll, a hó foglyul ejtette az utca hangjait, a házfalakon megakad a csend.
Mire ezt megírom szédelegni fogunk a melegfronttól, a falak szürkén ragyognak és mindenki a Szigeten sütteti magát. Mikor beszélünk?...

Annyira sokan próbálták elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet, ahol a jelentés elbújik, és óvatosan kell körülnézned, hogy meglásd. Cikkan a kedv, suhan a pillantás, a tétova testből forgácsként hullik a mozdulat. Az ablakpárkányon láthatatlanul sorakoznak az emlékek készen arra, hogyha a tekinteted elkalandozna, ők ráüljenek és meglovagolják; hogy egy döglött légy, egy lengő ruha a szárítón, egy a fának támasztott gereblye suttogni kezdjen, slideshow-kat pergessen, vagy az orrodba legyezzen egy illatot, amit már sosem fogsz érezni.
Annyira sokan próbálták elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet, hogyha eleget láttál, még a saját hazaérkezésed is filmszerű lesz: kinyitod az ajtót, beleszimatolsz a lakás levegőjébe. Megkönnyebbülsz: nem járt itt senki. Leteszed a kulcsot. A táskák legördülnek a válladról. A kabáttal a fogasig nyúlsz. Hajlongsz a cipőhöz, vagy lerúgod, a zoknis láb megkönnyebbülve bomlik ki. Körülnézel. Lassan, real time. Tudod, hogy lehetnél te is a film (filmen, filmben).
Annyira sokan próbálják elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet. El is kapják és te még mindig megnézed, elolvasod. Ahogy a babaházaikban sétálgatnak. Sütit esznek, kávét főznek, tegeződnek. Megharagszol rájuk, hogy mi bajuk, amikor mindenük megvan, miért nem veszik észre, hogy milyen szerencsések. De nem ez a lényeg: sokféle babaház létezik. A lényeg, hogy keretei vannak, ritmusa, rítusai. Hagyományok, kiváltságok, szereplők. És azok, akik mindezen kívül vannak.
Az idegen lehetne a regény egyik hívószava, de korántsem ez a legérdekesebb. Jó, a bevándorlási kérdésen remekül csúszik az apa és lánya közti, provokatív agytornából gyűlölködéssé fajuló párbeszéd. Igen, életszagú paradoxon, ahogy a befogadás mellett érvelő lány elvei feloldódnak a közel-keleti szomszédoktól való rettegésben. Ráadásul magát a menekültsorsot sem tudja megírni, készülő regényének gyerekfiguráját egyre veszélyesebbnek érzi. Mert itt jön a csavar: az a megírandó gyerek, az elveszett, magára maradt, dühös és rettegő gyerek belül van. Helle nem lehetett ott az anyja halálos ágyánál, akinek régesrégi eltűnéseit sem sajátos befelé fordulása (vagy a gyerekmitológia szerint: a mi rosszaságunk) okozta, hanem betegség. Helle haragszik apjára, és tervezett könyvének főszereplőjéhez hasonlóan bosszút áll: teljesen kirekeszti Haraldot az életéből, és újságíróként álarcban (álneveken) hadakozik vele a köztérben. A következő fordulat pedig az, hogy miközben ezen őrlődik -és a nagyon világosan érzékelt depresszió kerülgeti- cseppfolyóssá válva folyik ki saját gyereke életéből.  Aki –még egyszer 90- pont az idegenséget éli meg éppen, azt az másságot, melyben keveredik a származás (a kislány az apja révén félig grönlandi), a mindennapokban megélt kulturális identitás (grönlandi vadászrítusok, népszokások, hiedelmek) és a karcos karakter.
Nagyokat nyikordul a többi szereplő változása is.
A nyugdíjas lét és a magány pácában gyorsan puhul a kemény apa, a rolád-érzésbe (ez a lelepleződés kínja, a hazugság fémes íze) merült otthonka- Birgittéről kiderül, hogy képes egy fagyott csonttal fejbevágni a férjét, kiegyenlítve ezzel az őt ért ütést, helyreállítva méltóságát. (Hogy mit jelent ez és helyén van-e a regényben, meg hogy mi most Magyarországon hogyan olvassuk, arról érdemes lenne vitatkozni). A semleges-láthatatlan fiú is felnő a mord apához, rövid jelenetük alatt nem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéje hallatszik, de az a pár gesztus elegendő és pontos.
Egyébként minden fontos pillanat rövid, néhány mondat, pár másodperc. De milyen lassú, ahogy rájössz, milyen átkozott lassú, ahogy kiderül, hogy a valóság pont elég. Mert ezt teszi a regény: nagyon lassan csavarodik, tekeredik bele mindenki a maga problémájába, és bár szorosabbak lesznek a gubancok, szinte szakad a háló, a változást nem a megkönnyebbülő ernyedések jelentik, hanem amikor a hurkok között véletlenül felbukkan egy szabad vég. 

Tényleg jobb idő lett. És még mindig nem beszélünk. De bízom az enyhülés pillanatainak kócos kedvében.