Azt hittem, gyorsan túlleszek az obligát közlésen, hogy a könyv címe egy a
regényben két sor erejéig idézett Mao Ce Tung-versből való, ahogy ezt ott a
szerző is az orrunkra köti.
Az viszont nem derült ki számomra, hogy cím miként lett ebből, mert az idő
legfeljebb finoman csordogál a ma kövei között, folyóként korántsem hömpölyög a
regényben, az átkozódáshoz szükséges érzelmi hevületet pedig legfeljebb Mao
neve idézheti meg a könyvben.
Fiam, leülhetsz, egyes.
Aztán belekukkantottam Mao verseibe, mert egyrészt kiderült, hogy a
publikált oeuvre nem beláthatatlanul nagy (magyarul is megjelent néhány vers),
másrészt gyanítottam valami orvul lapuló fordítással kapcsolatos árnyat a dologban.
Röviden: a Mao-verset keresve kiderült, hogy a magyar és az angol fordítás is
nagyon pontos, úgyhogy Petterson tényleg átokról meg időfolyamról beszél és
valószínűleg norvég fordításból garázdálkodik. Például Kjell Heggelundéból, ami 1971-ben (Petterson tizenkilenc éves korában) jelent meg, és bár nem tudtam ellenőrizni, hogy valóban szerepel a kötetben a vers, legalábbis gyanús, mert Arvid, a regény főszereplője is a 70-es években maoista
(a szerző és a főszereplő egyébként pontosan egykorúak), és valószínűleg
norvégul sincs olyan rengeteg Mao-fordítás. Aztán két forrásban is megtaláltam egy (névtelen) angol fordítást a „Visszatérés Shaoshanba”-hoz (mert ez az 1959-ben íródott vers címe, apropója pedig -a vers alcíméből derül ki-, hogy Mao 32 évnyi távollét után hazalátogatott szülőfalujába), ami kicsit alakít ezen az átkozott időfolyamon. E fordításban a ’river of time’ helyett ’long-fled past’ áll, ami szerintem finomabb, mert nem a háromdimenziós -múlt, jelen, jövő- időfolyamról szól, hanem a gyorsan szökő, eliramló múltról, mely „apró elektromos ütésként cikázik a bőröm alatt”- ahogy Arvid kommentálja a verset (61.o.). Sőt, itt kapunk egy kulcsot („Mire az áramütések csillapodnak, más ember lettem, s ez kétségbe ejtett”, uo.), ami aztán a regény végén fordul meg a zárban („arra az emberre fognak emlékezni, aki voltál, nem arra, aki akartál lenni”- 229.o.).
Vagyis a pillanat a múlttól vág el, a halál pedig a valamivé válás folyamatát állítja meg, a pillanatnyi képet keményíti végérvényesre. Erről Narcissus jutott eszembe, a folyóban magát bámuló, akit talán nem is tükörképe, ezt a statikus valami igézett meg (azért szép egy álló valami a folyóban), hanem szépsége változó képe, a szeme előtt zajló történet (elkapni az időt- ezt majd Dorian Gray keserüli meg).
Akkor viszont mégiscsak jó a cím, mégiscsak csalogat, de a fent szereplő
sima tükrű tavat kerekítő gát is megvan (az Úszás című Mao-versből, Hegedüs
Géza fordításában), legalábbis egy
gát (ez az objektív idő-dolog), ami a folyót, a szubjektív létidőt, az érzéseket
tóvá lassítja. Mert ezt éreztem a regényben, ezt a nagy, masszív, mozgó (ld
tólengés), mégis megfoghatatlan tömeget, aminek csak a felszíne hozzáférhető.
És furcsa, hogy nem a gátak az igazán fontosak, pedig van elég: az anya halálra
készülődése, egy gyermek/testvér elvesztése, anya-fiú kapcsolat, az otthon/haza
hiánya, egy válás… hanem a tiszta, szomorú, tapintatosan érintett felszínek.
Petterson
úgy ír, mint aki megtanult finoman bánni magával, adott injekciót, kötözött
sebet, támolygott és émelygett, és nemcsak a test határait tudja, hanem ismeri
a kímélet lágy mozdulatait is. Kicsit, keveset, lassan.
A Lótolvajokhoz hasonlóan ez is egyszerűséggel
és józan mértéktartással kivitelezett, minimálban tartott regényírói munka, de
kevésbé maszkulin és nem annyira feszes. Míg a Lótolvajoknál a szöveg önmagában
is teljes, minden felhívást, csábító gesztust nélkülöz, és ez megengedi az
olvasónak, hogy a maga ritmusában közelítsen, a neki tetsző ajtón lépjen a
történetbe és annyi ideig maradjon, ameddig akar azt látva meg, amit
kifürkésznie adatott, itt az intimitás láthatatlan pórázra fűz. Eljutunk
mindenhová, láthatunk minden láthatót, mégsem veszünk el és nemcsak azért, mert
ez a látható nagyon kevés. Pettersonnak sikerül olyan közel vinni a szemlélőt
szereplőihez, amekkora távolságból ők is látják egymást, ugyanakkor megmarad
közöttünk ugyanaz a távolság, ami őket választja el, így meztelenségü(n)k nem
zavaró. Gyönyörűek a tejfölös fényben úszó korai szerelem szkeccsei, igazi
megközelíthetetlen bálvány a kevésszavú, áttetsző érzékenységébe zárt,
ugyanakkor boszorkányosan kemény anya figurája és megejtőek a fiú gyermekivé
puhuló, hívó-váró, a kapcsolódást sürgető gesztusai.
Egy csésze
realizmus, norvég haiku.