2012. június 5., kedd

Papagájtollak seprűnyélen (Rút Lichnerová: Anna Regina)

Egy self-made woman-t ígér a hátsó borító és a kiadó, kevesebb ambícióval egy cherchez la femme-sztorit, de végül A piros cipellők című mese elejének variációját kapjuk.
A piros cipellők egy a közösség peremén élő kislányról szól, aki saját, kézzel készített cipőjében éli (saját, kézzel készített- tehát alkotó erejével létrehozott) életét, mígnem örökbe fogadják. Az új, illedelmes, biztonságos, civilizált életben a tűzre vetett régi helyett új lábbeli kerül -némi sötétlelkű támogatás és a becsapott lelkecske fondorkodása révén- gyönyörű, piros, táncba vivő cipellők. Sejthető, hogy nem lesz jó vége (a cipők levehetetlennek bizonyulnak, a tánc addig tart, amíg a lovakat lelövik, illetve…).

Anna Regina második lányként egy gyönyörű, magabiztos, szereleméhes nővér és szigorú, leginkább a hit dolgaival törődő puritán apa figyelmének peremén nő fel szökdöső vadócként (jó kis archetipikus elem, hogy a mama valahogy hiányzik). Természetesen férjhez megy és a második kísérlet a piros cipők (a fiatal özvegy számára a biztonság és a stabilitás) megszerzésére meghozza a várt eredményt. A mesebeli lányhoz hasonlóan a normalitásért kötött alku megállíthatatlan táncba viszi Anna Reginát a gyermek-háztartás-férj-pénz falaival határolt bálteremben, ahonnan csak nagyon ritkán, szándékos szabályszegéssel és nem elhanyagolható kockázatot vállalva tud elszabadulni (ez is jellegzetes: lóháton).

A reprezentatív báltermi (valójában csak szalon-)lét olykor az elbeszélő skiccei, olykor a főszereplő monológjai révén, nagyjából időrendben, némi hazafutásokkal rajzolódik ki, de mintha mindent az öregedés, az élettel való számvetés melankóliája hatna át. Ezért lehet, hogy az összképért nem kell kulcslyukon át kell leskelődnünk, a falak elég rozogák, a vakolat (egyelőre nem feltűnően, de) itt-ott lepergett már, az idő és a keserűség számos természetes lyukat teremtett. Gyermekek haltak meg, gyermekek nőnek fel (az őket éppencsak súroló anyai jelenlét mellett, ami riasztó történéseket eredményez), a termékenység ideje véget ér. Az érett női korba lépő feleség és fiatalabb férje között már csak e tapasztalat miatt is megsokszorozódik a távolság, de egyértelmű, hogy bár a vitális, tevékeny, mobilis férj is kötelező díszítményként vette magára a(z így csak pénzt és státuszt remélhető) családot, piros cipője nem ragadt a lábára. Vagy legalábbis úgy érzi, hogy nem kényszerből, de zenére futkos és szökell, ráadásul bálterme az egész világ és ehhez megvan a nézőpontja: kartográfusként horizontális, bányaipari szakemberként vertikális, tudósként pedig a holisztikus rálátása garantált (meg amúgy is a 18. században vagyunk, ahol császárnők ide, régensnők oda, a férfi a világ ura).

Ez a két ember nem lehet oázis egymás számára, még ha a sivatagot, melyben botorkálnak együtt választották is, hiszen a férfi veteményesnek nézi, ott meg minek az oázis. Már csak ezért sem lehet ebből egy a kor és a körülmények hatalma miatt háttérbe kényszerített okos, független nő legfőbb támasszá avanzsálása, de Lichnerová nem is igyekszik, hogy hősnőjét legalább előttünk helyzetbe hozza: az okosságból és a függetlenségből csak a tapétaválasztás merészsége és a hufnágelpistizés (itt Tobias Uncy), az önreflexióból pedig a lelki portörölgetés visszatérő rituáléja látszik, semmi egyéb. Ha van itt valaki, aki self-made, az Amarysa, aki képes megkérdőjelezni helyzetét, és a nászéjszakán lebukó, magát macsónak hirdető, de ebbéli adottságokkal korántsem rendelkező férjnek képes visszavágni. Képes azt hazudni, hogy neki is pont annyi szeretője volt a szent kötelékben való egyesülés előtt, mint derék urának és ő az, aki a megdöbbent férfi lövöldözős öngyilkossági ötletére csuklónyiszálással licitál (és az eszközök is sokatmondóak: a férfi pisztollyal, kényelmesen, a nő késsel, közvetlen nyersességgel). Elviseli, hogy erre elhagyják, hogy szolgálóként él, hogy bemásznak az ágyába. Ő az, aki el tudja mondani a történetét, a tragikus szerelemtelent és a szomorú szerelmest is. Ő tudja, hogy a halott gyereket el kell siratni, hogy az a könny, az a sikoly kell, szükséges, az élet része. Ő az, aki gyapjúfonásra tanítja a bányászok feleségeit, hogy saját munkájuk lehessen és másokkal együtt a segítségére siet az asszonynak, aki részeges férje fejét bezúzza. A Nő ott van, de Lichnerová elveszik a papagájmintás selyemtapéta dzsungelében.