Kötélrend (Trisse Gejl: Pátriárka)

Amikor a könyvet olvasom, ferdén hullik a hó, és van valaki, akivel most nem tudok beszélni. Az építkezés áll, a hó foglyul ejtette az utca hangjait, a házfalakon megakad a csend.

Mire ezt megírom szédelegni fogunk a melegfronttól, a falak szürkén ragyognak és mindenki a Szigeten sütteti magát. Mikor beszélünk?...

Annyira sokan próbálták elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet, ahol a jelentés elbújik, és óvatosan kell körülnézned, hogy meglásd. Cikkan a kedv, suhan a pillantás, a tétova testből forgácsként hullik a mozdulat. Az ablakpárkányon láthatatlanul sorakoznak az emlékek készen arra, hogyha a tekinteted elkalandozna, ők ráüljenek és meglovagolják; hogy egy döglött légy, egy lengő ruha a szárítón, egy a fának támasztott gereblye suttogni kezdjen, slideshow-kat pergessen, vagy az orrodba legyezzen egy illatot, amit már sosem fogsz érezni.

Annyira sokan próbálták elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet, hogyha eleget láttál, még a saját hazaérkezésed is filmszerű lesz: kinyitod az ajtót, beleszimatolsz a lakás levegőjébe. Megkönnyebbülsz: nem járt itt senki. Leteszed a kulcsot. A táskák legördülnek a válladról. A kabáttal a fogasig nyúlsz. Hajlongsz a cipőhöz, vagy lerúgod, a zoknis láb megkönnyebbülve bomlik ki. Körülnézel. Lassan, real time. Tudod, hogy lehetnél te is a film (filmen, filmben).
Annyira sokan próbálják elkapni az egyszerű, triviális, mindennapi életet. El is kapják és te még mindig megnézed, elolvasod. Ahogy a babaházaikban sétálgatnak. Sütit esznek, kávét főznek, tegeződnek. Megharagszol rájuk, hogy mi bajuk, amikor mindenük megvan, miért nem veszik észre, hogy milyen szerencsések. De nem ez a lényeg: sokféle babaház létezik. A lényeg, hogy keretei vannak, ritmusa, rítusai. Hagyományok, kiváltságok, szereplők. És azok, akik mindezen kívül vannak.

Az idegen lehetne a regény egyik hívószava, de korántsem ez a legérdekesebb. Jó, a bevándorlási kérdésen remekül csúszik az apa és lánya közti, provokatív agytornából gyűlölködéssé fajuló párbeszéd. Igen, életszagú paradoxon, ahogy a befogadás mellett érvelő lány elvei feloldódnak a közel-keleti szomszédoktól való rettegésben. Ráadásul magát a menekültsorsot sem tudja megírni, készülő regényének gyerekfiguráját egyre veszélyesebbnek érzi. Mert itt jön a csavar: az a megírandó gyerek, az elveszett, magára maradt, dühös és rettegő gyerek belül van. Helle nem lehetett ott az anyja halálos ágyánál, akinek régesrégi eltűnéseit sem sajátos befelé fordulása (vagy a gyerekmitológia szerint: a mi rosszaságunk) okozta, hanem betegség. Helle haragszik apjára, és tervezett könyvének főszereplőjéhez hasonlóan bosszút áll: teljesen kirekeszti Haraldot az életéből, és újságíróként álarcban (álneveken) hadakozik vele a köztérben. A következő fordulat pedig az, hogy miközben ezen őrlődik -és a nagyon világosan érzékelt depresszió kerülgeti- cseppfolyóssá válva folyik ki saját gyereke életéből.  Aki –még egyszer 90⁰- pont az idegenséget éli meg éppen, azt az másságot, melyben keveredik a származás (a kislány az apja révén félig grönlandi), a mindennapokban megélt kulturális identitás (grönlandi vadászrítusok, népszokások, hiedelmek) és a karcos karakter.

Nagyokat nyikordul a többi szereplő változása is.

A nyugdíjas lét és a magány pácában gyorsan puhul a kemény apa, a rolád-érzésbe (ez a lelepleződés kínja, a hazugság fémes íze) merült otthonka- Birgittéről kiderül, hogy képes egy fagyott csonttal fejbevágni a férjét, kiegyenlítve ezzel az őt ért ütést, helyreállítva méltóságát. (Hogy mit jelent ez és helyén van-e a regényben, meg hogy mi most Magyarországon hogyan olvassuk, arról érdemes lenne vitatkozni). A semleges-láthatatlan fiú is felnő a mord apához, rövid jelenetük alatt nem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéje hallatszik, de az a pár gesztus elegendő és pontos.

Egyébként minden fontos pillanat rövid, néhány mondat, pár másodperc. De milyen lassú, ahogy rájössz, milyen átkozott lassú, ahogy kiderül, hogy a valóság pont elég. Mert ezt teszi a regény: nagyon lassan csavarodik, tekeredik bele mindenki a maga problémájába, és bár szorosabbak lesznek a gubancok, szinte szakad a háló, a változást nem a megkönnyebbülő ernyedések jelentik, hanem amikor a hurkok között véletlenül felbukkan egy szabad vég. 

Tényleg jobb idő lett. És még mindig nem beszélünk. De bízom az enyhülés pillanatainak kócos kedvében.

Mielőtt átmegy a kőhídon (Nicole Krauss: Nagy palota)

 Végre. Egy okos, mai, idéznivalóan szép nyelven írt tömör szöveg pontosan elhelyezett szellőzőnyílásokkal, a vizuális/téri gondolkodásnak kedves, a kirakósozás izgalmára épülő történetvezetéssel. Van ugyan négy, így-úgy összeragadó történet, ám a változatos terepen tett, jó tempójú barangolás után a nagy palota áttekintése helyett jó pár finoman görbülő, elegánsan hajló motívumon járathatjuk meg a kezünket, sőt, a regény terében jó érzékkel elhelyezett, fióknyi gondolatokkal tagolt, bútor formán tömbszerű gondolatok is megjelennek. Mégis valami idegenvezetői csintalankodást sejtettem a szinte túlzott, hamiskás mosollyal elővezetett, egyértelműen kapaszkodót kínáló aggályos dátumozás és a folyamatos időbeli ugrálás feszültségében, izgatott a történetek súrlódása is, a kapcsolódást sejtető, olykor torlódó, olykor csak fel-felbukkanó képekkel, ismétlődő helyzetekkel, jelekkel, így olyat tettem, amit még soha. Rögvest újraolvastam a könyvet.
Felkészült voltam és a tízéveseknek szóló ártalmatlan detektívtörténetek hőseinek ügybuzgalmával jegyzeteltem, sőt, a mintakönyvek precizitásával gyűjtöttem össze számos, a felszín felett sodródó vagy búvópatakként rejtőzködő motívumot.
De mi volt a tét? Barátok jóindulatúan pillogtak a pihegtető hőségben és óva intettek, nehogy túl sokat hintázzam a dolgon: vagy kapcsolódnak, vagy nem ezek a sztorik. Vagy néhány kapcsolódik, mások meg nem. Vagy úgy tűnik, mintha kapcsolódnának, aztán mégsem. De nem lehetett annyiban hagyni, mert a regény valahogy összezavart, mint egy nap a Louvre-ban: tudtam, hogy valami fontosat láttam, éreztem a hatását, mégsem jöttem rá, hol és mi volt az, ami az egész élmény ízét, illatát, tapintható minőségét meghatározta.

Ezért arra vetemedtem, hogy utánanézzek az írónak, de a háta közepénél (általában ennyi világlik ki némi utánanézésből) többre vágytam. A szerzői oldal (ahol egy esszében a regény négy izgalmas képét bontja ki Krauss) böngészése és néhány interjú után világossá vált: ha az volt az érzésem, hogy egy puzzle-kedvelővel van dolgom, aki a válogatatlan darabkákat tűnődve méricskélve, szisztéma nélkül, ám szorgos munkával halad a bal alsótól a jobb felső sarok felé oda sem sandítva a képre, melyet kirakhat- nos, akkor jól tippeltem. Egy nagyon intelligens, érzékeny, beszédességében is rejtőzködő nőt láttam, aki sem szerkezeteken, összefüggéseken és alapokon nem agyal, hanem természettudós módjára leírja-befogja, ami elröppen előtte, bármi legyen is az.

Ugyanakkor nem szabad felülni a könnyedén kigurított, keleti szőnyegként terülő szövegnek kanyargó szálaival, különös színeivel, groteszk motívumaival; nem szabad hinni a nyugodt, higgadt hangú szereplőknek, akik ráérősen, látszólag egy fáradt pedantériával leltározó hivatalnok beletörődésével, szunnyadó indulataival szemlélik magukat és múltjukat, pedig valójában egy tájképfestő türelmével, telített, mégis kifogyhatatlan érdeklődésével figyelnek befelé lassan járatva kezüket a vászon felett, mintha varázsolnának. Nem szabad megemelni a történetek súlyos, szerencsére nem túl dúsan faragott kereteit (hazugság, öncsalás, halál, háború, otthon, traumatikus kapcsolatok), ahogy lehetetlen utolérni Krauss egész szövegen átderengő humorát, mely hűvös és fanyar, mint az érett fehérszőlőből készült fiatal bor alig látható sárgászöldje.

Az egész bútor-cirkusz arra jó,hogy végül a regényben mint egy ismerős szobájában bóklásszunk. A házigazda kint telefonál, mi pedig először járva a helyen mentális/kognitív térképként olvassuk a bútorokat, apróbb tárgyakat, a véletlenül odavetett, elcsúszott dolgokat éppúgy, mint a gondosan komponált együtteseket. Teljes paradoxon: a szöveg labirintusodása, titokzatossága másról sem szól, mint az írásról, a csalogató sípról, mely egy jósolhatatlanul bizonytalan világba vezet.

 

Ezért érdemes még egyszer kopogtatni, mielőtt átmegyünk a kőhídon.

The BlueBird situation is under control (Jonathan Franzen: Szabadság)

E regénymenti rekettyésben van madár -mert ugye a szabadságról van szó-, sőt, ez egy kék madár, vagyis a szabadság ritka hozzárendeléseként a boldogság is megjelenik.
Hogy ez mennyire amerikai dolog, ahhoz elég elmerengeni a kulturális transzfereken, például  hogy miként kerül az amerikai „születésű” Óz (rém híres, Oscar-díjakkal jutalmazott) filmes adaptációjába a kékmadaras dal: talán Maeterlinck darabja ihlette, de lehet, hogy helyi hagyomány tekintve a valóban létező kék madarakat és a hozzájuk kapcsolódó bizakodó elképzeléseket. S hogy az ornitológiának se maradjunk adósai, a regényben a kék poszátáról van szó, de nekem úgy tűnik, hogy a borítón egy kék szúnyogkapó vagy (retusált) vörösbegyű kékmadár szerepel. Ez utóbbi, továbbá a hegyi kékmadár több állam szimbóluma Idaho-tól New York-ig, így talán éppúgy az Amerikai Álom (szabadság+boldogság) megtestesítője, mint a maga idejében a finoman melankolikus (Madonna interpretációjában némileg ironikus-kritikus) American Pie, vagy a tabló-, sőt matricaszerű AmerikaiSzépség, esetleg maga a könyv is (melyben az aktuális narratívák éppoly szorgos listázására kerül sor némi társadalomfestéssel, család/i/ történetbe ágyazva, mint Mendes-nél).

Papagájtollak seprűnyélen (Rút Lichnerová: Anna Regina)

Egy self-made woman-t ígér a hátsó borító és a kiadó, kevesebb ambícióval egy cherchez la femme-sztorit, de végül A piros cipellők című mese elejének variációját kapjuk.
A piros cipellők egy a közösség peremén élő kislányról szól, aki saját, kézzel készített cipőjében éli (saját, kézzel készített- tehát alkotó erejével létrehozott) életét, mígnem örökbe fogadják. Az új, illedelmes, biztonságos, civilizált életben a tűzre vetett régi helyett új lábbeli kerül -némi sötétlelkű támogatás és a becsapott lelkecske fondorkodása révén- gyönyörű, piros, táncba vivő cipellők. Sejthető, hogy nem lesz jó vége (a cipők levehetetlennek bizonyulnak, a tánc addig tart, amíg a lovakat lelövik, illetve…).

"Simatükrű tavat kerekít ez a gát" (Per Petterson: Átkozom az idő folyamát)

Azt hittem, gyorsan túlleszek az obligát közlésen, hogy a könyv címe egy a regényben két sor erejéig idézett Mao Ce Tung-versből való, ahogy ezt ott a szerző is az orrunkra köti.

Az viszont nem derült ki számomra, hogy cím miként lett ebből, mert az idő legfeljebb finoman csordogál a ma kövei között, folyóként korántsem hömpölyög a regényben, az átkozódáshoz szükséges érzelmi hevületet pedig legfeljebb Mao neve idézheti meg a könyvben.

Fiam, leülhetsz, egyes.

Aztán belekukkantottam Mao verseibe, mert egyrészt kiderült, hogy a publikált oeuvre nem beláthatatlanul nagy (magyarul is megjelent néhány vers), másrészt gyanítottam valami orvul lapuló fordítással kapcsolatos árnyat a dologban.

Az a szék a Lupán... (Bulat Okudzsava: A boldog írnok gyermekei; Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók; Djina Rubina: Felső- Maszlovkán, A Leaonardo-kézírás))

A széket először a Kati cukrászdában láttam (a Lupára a végén jutunk el) és rögtön tudtam, hogy habból van. Felvert tejszín vagy tojásfehérje, nem fújt, hanem halmozott hab, kis lapátkával tették oda. Mégis gondolkodás nélkül ültem rá, és ha megsimogattam a kilapult cirádákat, nem lepett meg a hideg fém keménysége. Ez olyan titkos habság volt, furcsa nyilvánvalóság, olyasmi, amiről nem beszélünk, mégis mindenki tudja. Ezt a széket szerettem az „oroszokban” (az idézőjel az egy kalapnak szól, mely alá hanyagul betereltem a szerzőket), ezt a nehézsúlyú balerinát, aki fehér tütüjében hógolyóként ér földet nagyot dübbenve a színpadon, és akit lekvárként buggyanó vaskossága, tejszínes selymességgel csurranó érzelmessége, marcipános ostobasága ellenére is szeretnek. Illetve nem ellenére, hanem éppen ezért- mert mindig emlékeztet a csoda, a varázslat és az illúzió káprázatosan kiábrándító leszállópályájára…a valóságra. Ezzel a landoló lendülettel jobb is, ha szék helyett dinamikusabb tárgyakat keresünk a könyveknek.

Raymond tudja hány doboz van a gyufában (Ellen Notbohm: Tíz dolog…, Mark Haddon: A kutya különleges esete…, Donna Williams: Léttelenül; Eszmélés)

Hangnem vagy nemhangnem
Fordítva tartom a kottát, ez fix. Kérdezi borzongva meg kedves-kegyteljesen, hogy nem ráz-e meg, ha „ilyenekről” olvasok. Nem. Kérdezi együttérezve, hogy segíteni akarok-e. Nem. Kérdezi, hogy mit tudtam meg az autizmusról, igazak-e az esőemberes toposzok. Nem érdekelnek a toposzok és még csak szagot sem fogtam (nem lettem szagértő). Hogy érintett vagyok-e. Nem. De. Úgy nem, hogy ’sta, szakember, tanár, szülő. Úgy meg igen, hogy vajon hogy néz ki az a világ, ami nem egyszerűen fekete-fehér (normális- nem normális), hanem sokkszerűen sokféle. Megrázóan színes. Kényelmetlenül többdimenziós. De nem úgy, hogy képviselet, aktivizmus, karitatív. Nem úgy, hogy elméletben persze, gyakorlatban meg legyenek szépek a kórházfalak (azért nyugodtan legyenek). Hanem hogy rá bírok-e nézni erre a másvilágra. Úgy, hogy nem keresem a körvonalakat a tükörképemen.