Mielőtt átmegy a kőhídon (Nicole Krauss: Nagy palota)

 Végre. Egy okos, mai, idéznivalóan szép nyelven írt tömör szöveg pontosan elhelyezett szellőzőnyílásokkal, a vizuális/téri gondolkodásnak kedves, a kirakósozás izgalmára épülő történetvezetéssel. Van ugyan négy, így-úgy összeragadó történet, ám a változatos terepen tett, jó tempójú barangolás után a nagy palota áttekintése helyett jó pár finoman görbülő, elegánsan hajló motívumon járathatjuk meg a kezünket, sőt, a regény terében jó érzékkel elhelyezett, fióknyi gondolatokkal tagolt, bútor formán tömbszerű gondolatok is megjelennek. Mégis valami idegenvezetői csintalankodást sejtettem a szinte túlzott, hamiskás mosollyal elővezetett, egyértelműen kapaszkodót kínáló aggályos dátumozás és a folyamatos időbeli ugrálás feszültségében, izgatott a történetek súrlódása is, a kapcsolódást sejtető, olykor torlódó, olykor csak fel-felbukkanó képekkel, ismétlődő helyzetekkel, jelekkel, így olyat tettem, amit még soha. Rögvest újraolvastam a könyvet.
Felkészült voltam és a tízéveseknek szóló ártalmatlan detektívtörténetek hőseinek ügybuzgalmával jegyzeteltem, sőt, a mintakönyvek precizitásával gyűjtöttem össze számos, a felszín felett sodródó vagy búvópatakként rejtőzködő motívumot.
De mi volt a tét? Barátok jóindulatúan pillogtak a pihegtető hőségben és óva intettek, nehogy túl sokat hintázzam a dolgon: vagy kapcsolódnak, vagy nem ezek a sztorik. Vagy néhány kapcsolódik, mások meg nem. Vagy úgy tűnik, mintha kapcsolódnának, aztán mégsem. De nem lehetett annyiban hagyni, mert a regény valahogy összezavart, mint egy nap a Louvre-ban: tudtam, hogy valami fontosat láttam, éreztem a hatását, mégsem jöttem rá, hol és mi volt az, ami az egész élmény ízét, illatát, tapintható minőségét meghatározta.

Ezért arra vetemedtem, hogy utánanézzek az írónak, de a háta közepénél (általában ennyi világlik ki némi utánanézésből) többre vágytam. A szerzői oldal (ahol egy esszében a regény négy izgalmas képét bontja ki Krauss) böngészése és néhány interjú után világossá vált: ha az volt az érzésem, hogy egy puzzle-kedvelővel van dolgom, aki a válogatatlan darabkákat tűnődve méricskélve, szisztéma nélkül, ám szorgos munkával halad a bal alsótól a jobb felső sarok felé oda sem sandítva a képre, melyet kirakhat- nos, akkor jól tippeltem. Egy nagyon intelligens, érzékeny, beszédességében is rejtőzködő nőt láttam, aki sem szerkezeteken, összefüggéseken és alapokon nem agyal, hanem természettudós módjára leírja-befogja, ami elröppen előtte, bármi legyen is az.

Ugyanakkor nem szabad felülni a könnyedén kigurított, keleti szőnyegként terülő szövegnek kanyargó szálaival, különös színeivel, groteszk motívumaival; nem szabad hinni a nyugodt, higgadt hangú szereplőknek, akik ráérősen, látszólag egy fáradt pedantériával leltározó hivatalnok beletörődésével, szunnyadó indulataival szemlélik magukat és múltjukat, pedig valójában egy tájképfestő türelmével, telített, mégis kifogyhatatlan érdeklődésével figyelnek befelé lassan járatva kezüket a vászon felett, mintha varázsolnának. Nem szabad megemelni a történetek súlyos, szerencsére nem túl dúsan faragott kereteit (hazugság, öncsalás, halál, háború, otthon, traumatikus kapcsolatok), ahogy lehetetlen utolérni Krauss egész szövegen átderengő humorát, mely hűvös és fanyar, mint az érett fehérszőlőből készült fiatal bor alig látható sárgászöldje.

Az egész bútor-cirkusz arra jó,hogy végül a regényben mint egy ismerős szobájában bóklásszunk. A házigazda kint telefonál, mi pedig először járva a helyen mentális/kognitív térképként olvassuk a bútorokat, apróbb tárgyakat, a véletlenül odavetett, elcsúszott dolgokat éppúgy, mint a gondosan komponált együtteseket. Teljes paradoxon: a szöveg labirintusodása, titokzatossága másról sem szól, mint az írásról, a csalogató sípról, mely egy jósolhatatlanul bizonytalan világba vezet.

 

Ezért érdemes még egyszer kopogtatni, mielőtt átmegyünk a kőhídon.