Másvilágok (hosszúposzt) (Chambao/Boamistura: Chambao en el Fin del Mundo; Silvia Avallone: Acél; Michel Hazanavicius: The Artist/ A némafilmes)

A szél kergette egy kupacba, de valamiért mégis jó kis kazal ez a háromság: az Avallone debüt-könyv, ez a korszerűségi habdráma művészien rendezett csokifiligránnal a tetején, meg a kis malagai zenekar, akik valamiért örülnek, ha egy 30 méteres gleccserfal tövében, -10 fokban fanatizálják flamencóval a pingvineket.

Időzítés (Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében, Pi élete; Woody Allen: Éjfélkor Párizsban; Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok)

Az időzítést úgy kell elképzelni, mint a telepítést. Mondjuk valami növényfélét vagy programot telepítek- egy dolgot egy másik dologba/-hoz/-ra illesztek (gyökeret a földbe, programot a gépre stb). Az időzést meg valami díszítménynek képzelem, apró szegecsnek vagy csillámló flitternek. Az időzítés az időzés térre/-hez/-re varrása. A könyv lapja egy ilyen tér. A képzeletem egy ilyen tér.

Hosszútávfutók arányossága a boncasztalon (Bíró Yvette: Futó; Sebastian Barry: Messze, messze; N. M. Kelby: Végtelen csillagtér)

A három könyvet közös nevezőre hozni meglehetősen szürreális vállalkozás- gondoltam elsőre, holott csupán írni szerettem volna róluk (ami a nevezőket illeti, matekból gyenge vagyok), aztán felrémlett a távolság mint közös halmaz (mit halmaz, ez egy sokhangú dolog, már-már kakofónia) és a fizikai lét kiszolgáltatottsága, amit a boncasztal a maga konkrétságában elég szépen megidéz, valahogy szintén közös vonás.

Lemondva a lasszózásról, mellyel a könyveket agyafúrtan és technikásan összeterelgetném, induljunk el lassan belendülve (esetleg a lasszózás szeszélyéből megmaradt pejlovon) a művek nyomában. Lesz, ami a fantáziánkat pörgeti fel, lesz, ami érzelmileg kerget meg, és lesz, ami az intellektusunknak nyújt némi tréninget.

Egérfogók (Olga Tokarczuk: Őskor és más idők; Marie N'Diaye: A boszorkány, Marina Lewycka: Eperföldek)

„Mese, mese, mess kenyeret,
Ha nincs késed, fogj egeret”

Ez az egérrel való kenyérvágás (most képzeljük el Vilmát –vagy Irmát-, amint az ősegeret fogva az őskernyeret szeleteli és olykor megrója a kevéssé domesztikált „eszközt”, amiért az nemcsak a lehulló morzsát csípi el, de egyszerűen elmajszolja azt, amit levág), meg az egész késtelenség tartja számomra a három szerzőt ugyanannál a vágódeszkánál.

Hullám- hosszan (Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen)

Helyes könyv, de minden értelemben aránytalan. Sűrűbb forma (kiskönyvtár- stílus) és feszesebbre húzott szöveg jobban esett volna- mégis más, ha az idegtépés élménye (ez fontos!) inkább a szöveg olvasása, mintsem folyamatos átlapozása közepette lep meg.

Hardy vajonca az égbe megy (Nádas Péter: Saját halál)

A könyvről nyikkanni nemigen lehetne, és ámulattal bámulhatnánk a visszatérő vándort is gondolva mindazon szent bédekkerekre, melyek a világon túli világba(n) való utazásról szólnak, és azokra a hírös és kevésbé neves utazókra , akik valamiképpen megfordultak az úton, s változtattak aztán életet-világot.
Erősítsük azonban magunkat azzal, hogy bemehetünk egy kávét és süteményt is kínáló (nota bene, bort áruló) díszes üzletbe és a polchoz sétálva leemelhetjük a könyvet mintegy két lépésre az olyan frivolságoktól, minthogy gyarló testünk hogyan élvezze jobban az ételt, sportot, ruhákat és a szexet.
Szóval induljunk a felszínről és ne tekintsünk sem szédítő mélybe, sem tündöklő magasba.

Semmi mélység- süllyedjek felfelé

Sem nem Altorjai, sem nem Erdély M., csak felszíni melegítés, az új hajtások készülődhetnek, de nagyon ne bátorkodjanak, ki tudja, hogy a nyílt színi fényeskedésből mikor lesz kényeskedő visszavonulás- a Nap mint szeszélyes áprilisi d(r)áma.