Sem nem Altorjai, sem nem Erdély M., csak felszíni melegítés, az új hajtások készülődhetnek, de nagyon ne bátorkodjanak, ki tudja, hogy a nyílt színi fényeskedésből mikor lesz kényeskedő visszavonulás- a Nap mint szeszélyes áprilisi d(r)áma.
Először is a Tűzraktér- maradva hajrá, részleteket nem tudok, de minden szükséges erőfeszítés megtételét ünneplem és hangosan éljenzem, hátha rájönnek minden választott és felkent rájövők, hogy mennyire fontos kezdeményezés ez, büszkén lehet mutogatni az aktivistákra, művészekre, kultúraszervezőkre, akik létrehozták és életben tartják. A hangulat egyedülálló, ennyi kedves ember egy rakáson ritkán találtatott, akármikor mentem és akármit akartam, a free shop pedig az egyik első lehetett Budapesten. Nagyon jó érzés így hozni be nem használt ezt-azt, hogy az egyetemistától, aki most rendezi be az albiját a sokgyerekes takarítónőig mindenki csak beballag és válogat tetszése szerint. Szóval ezúton is vidáman bíztatok mindenkit, hogy ereje és tetszése szerint támogassa a folytatást.
Már csak azért is, mert végre heti rendszerességgel mennek itt BMC-órák KálmánFerivel, aki egy nagyon hiteles, rendkívül érzékeny és finomhangoltan tudatos, kifinomultan, elegánsan és könnyed játékossággal kommunikáló terelője a ficergő testeknek (és vállalatlanul, de felhatalmazódva a meg-megbokrosodó lelkecskéknek). Ha valaki olvasós, akkor nézegesse a módszer létrehozójának szövegét, vagy Gál Eszter rövid összefoglalóját a BMC-ről és más szomatikus technikákról, ezért itt elég annyi, hogy a szél/elme kószálását a homok/test mozgása rajzolja ki szépen, viszont ez elme-test-viszonyban fordítva is működhet némi figyelemmel, így finomodásnak, átalakulásnak, gyógyulásnak és egyéb veszélyeknek lehetünk kitéve. Táncosnak nem kell lenni, de készen állni a mocorgásra nagyon fontos.
Folyamatos gyakorlatozással működik az aromaterápiás kalandozásom is, amit nagyképűség lenne aromatológiainak nevezni, pedig ez a franciás irány a szimpatikusabb. Részemről egyszerű lopkodás ez: ötletek és konkrét receptek kipróbálása saját bőrömtől (ez a radír kihagyhatatlan: kávéskanál cukor, olíva- és citromolaj- hihetetlenül puhává és finoman illatossá teszi a bőrt) a háztartási alkalmazásokig (citromolajos felmosás a parkettára), orrom után menés (utálom a levendulát és lásd -bár légúti problémáknál is használható- asztmás rohamot bír kiváltani- mivel helyettesíthető akkor?- megfejtés: ha a bőr normalizálásáról van sző, akkor ylang-ylanggal) és aromavíz-kortyolás (kezdjük a rózsával mondjuk, az egyszerűen hangzik –vö. limonádé-, a következő lépés pedig a libanoni és damaszkuszi rózsából készül virágvíz összevetése lesz). Ez egy nagyon olcsó és rendkívül izgalmas kísérletezgetés, jól illik a fenntartható zöld- programomba.
Ennek része a hihetetlen mértékű kognitív disszonanciák feloldása is, melyek a külsőségek iránti időről-időre megújuló féktelen vágyakozásom és a kissé acélos zöld (konkrétan malachit) elveim között feszülnek. Új technikám lett a nézegetésre és vásárlásra: az már eddig is egyértelmű volt, hogy beborulós, önmegvetős napokon negatív testképpel nem érdemes útra kelni, de túlontúl optimista színekben sem érdemes futni, mert ilyenkor olyan erős a körülmények hatalma, hogy omlásveszély fenyeget. Szóval laza hangulatban, spontán módon érdemes nekiindulni a következők szerint. Az üzletben minden tetszetős darab kiválasztandó, és el is hurcolhatjuk a próbafülkébe (az ősi vadász- és zsákmányszerző ösztön kielégítéseként), majd az illegés-billegés mélyen meditatív pillanatait a józan döntéshozatal kemény perceivel szakítjuk félbe könyörtelenül félretéve azokat a darabokat, melyek garantáltan jól mutatnának akárki nőismerős akármely irigyelt porcikáján. Ezután merészen a közgazdaságtan és a pszichológia érzékeny határterületére lépünk: ránézve a kiválasztott darabokra adunk egy számunkra józan árajánlatot (tehát nem a ruha márkája, az üzlet stílusa, vagy a rendelkezésünkre álló pénzmag a döntő, hanem az, hogy egy ilyen darab milyen értékes számunkra), majd megnézzük az árcédulát. Mindenki meghatározhatja, hogy mekkora (többnyire pluszos) eltérést fogad el, de ami drágább, könyörtelenül kiűzetik a kosárból.
És végül éteribb élvezetekről: a konzisok pénteki jazzkoncertjéről, és ezúton jelentkezem is általános felkészítő nézőnek a következők miatt. A résztvevők két-két sztenderdet adtak elő, ám nem mindig derült ki, hogy vajon mi módon kapcsolódik az énekes a dalhoz (azt elvileg elvetném, hogy semmilyen módon sem, vagy nem tetszik neki a dal, mert akkor talán van még más énekelhető darab is), vagy saját magához. Szóval elébb beszélgetnék arról, kinek is érezzük magunkat és ehhez a dal mit tesz hozzá, személyiségünk, előadói mivoltunk mely szépséges elágazását hogyan erősíti. Meg hát miről is szól az ének, meg főleg minek, és hogyan eregethetjük át magunkon tisztán, miként színezzük mégis cseppnyit, hogyan kerüljön úgy kókuszreszelék a töltöttkáposztába, hogy azt jó szívvel megegyék.
Efféle lelki csipkeveréssel amúgy azért foglalkoznék, mert az este nagy részében szééééééééép éneklést hallottam, volt pár átütő hang is, de mindenkin érezhető volt a gondos művelés (az alap volt néhol megrázóan különböző). Volt egy zongorista fiú, aki úgy játszott, mintha üveggolyókat gurigatott volna, erőlködés nélkül, könnyedén, kísérve és kísértve. És volt két gitáros fiú, akik odaeregették magukat a színpadra, megintcsak minimális feszüléssel, de maximális boldogsággal, hogy zenélhetnek. Énekelve nehezebb örülni? Reszkess villamos, utca, park és fürdő, ma próbálkozom!:)