Lemondva a lasszózásról, mellyel a könyveket agyafúrtan és technikásan összeterelgetném, induljunk el lassan belendülve (esetleg a lasszózás szeszélyéből megmaradt pejlovon) a művek nyomában. Lesz, ami a fantáziánkat pörgeti fel, lesz, ami érzelmileg kerget meg, és lesz, ami az intellektusunknak nyújt némi tréninget.
A Futót például nem egyszerű utolérni, de sajnos nem a földrajzi sokszínűség miatt (Budapest-Párizs-amerikák-Izrael-Párizs-Budapest), hanem mert a végén egyszerűen megáll és eltűnik a bozótban. Az olvasó lihegve megérkezik, a könyv pedig sehol- véget ért.De mielőtt nekiállnék a stopperrel bizonygatni a benyomást, gyorsan szurkolókórussá változom, mert a könyv izgalmas, a főszereplő hiába Kos, nekimegy ugyan a falaknak, de egyszerűen átsiklik rajtuk, szóval bőven több, mint egy ilyen asztro-matrica (azért a végtelen makacsság, a mindenható akarat, a szeszélyesség, a tomboló életvágy és a telhetetlen szerelem azért kipipálható az obligát karakter- listáról, ha matrica, ha nem). A helyzetnek van sűrűsége, ami szerencsére nem a drámai alapokból következik, hanem abból, ami azután történik (nem történik, nem akar történni, de mégis), hogy leszakad az ég, illetve lemegy a függöny (át kell adni a kellékesnek a méregpoharat, meg ami a művérből megmaradt). És az korántsem kelkáposztaszagú taknyos szürkeség, hanem órányi üresség és életnyi „nincs”.
Amitől elég hideg van a könyvben, az nem a maga trivialitásában is hitelesen felbukkanó intellektus, vagy a lét megértésének vágya, hanem a belső tanú folyamatos jelenléte. Ez a résztvevő, de részlehajlás nélküli, csak a pillanatnyi lélegzetet komolyan vevő futó az, aki miatt az akármilyen szenvedélyek is múlékonyak, kicsik, jelentéktelenek lesznek, aki miatt minden könnyű (lásd Kundera). Viszont nem ez a futó tűnik el az olvasó szeme elől (stoppert elő ld fent), hanem a befejezés- nem tudni, hogyan születik a belátás, a visszatérés, a megbocsátás, nem tudni, mi lett ezzel a halállal, miben lett ez más, tudott-e a főszereplő valamit kezdeni az elkerülhetetlen ismétléssel, hogy az élet halálba masíroz, törik, szédül. Javaslom, hogy mindenki lapozzon a szerző fotójára, mert ott a válasz. Kár, hogy nem írta meg.
Barry viszont megírta a világháború kerekített és adókkal tupírozott végszámláján nem szereplő, csak cédulákon, blokkokon homályló férfias apróságokat. Feszített, gyors és kifejezetten maszkulin regény ez, kocsmai dörmögés, döngő férfikórus, falak tövében kelt suttogás, nagyszájú odamondogatás.
A tradicionálisan férfi(as) ikonok mögötti skiccektől, firkáktól törékeny annyira: a hiúság és a kötelességtudat visz a háborúba (semmi eszme, semmi függetlenség, semmi önálló világfelfogás), a megalapozatlan jövő és a kitartás megtérülésének illúziója tart ott (aminek semmi köze a jelenhez), a bajtársiasság és a megszokás táplálja a bátorságot, személyes hiányok és tehetetlenség a gonoszságot. Semmi, semmi nagyszerű nincs ebben, ahogy főhősünk halálában sem, ami viszont szép. Ám igen gyanús, hogy az erőltetett menetre Barry olyan eszközökkel vesz rá, melyeket nemhogy nemzetközi egyezmény, de a Nagy Irodalmi Céhszabályzat sem engedélyez, bár a (hatás)vadász(?)puska mellett olyan vitális kíséri az olvasót, hogy erre az ütemre szívesen lépked. (Itt kéretik felidézni a srácok fülsüketítő fütyülését, amiért azonnal repül az atyai tasli, mert olyan szemtelenül életteli- legyen az az élet bármilyen-, hogy az ember vagy maga is rákezd, vagy nem bírja elviselni.)És valahogy jó érzés, hogy a semmibe hulló névtelen életek, a ki sosem mondott tapasztalatok valahogy történetté válhatnak.
Olyan ez, mint a világűrbe szóródott, kellő kitartással megkereshető és azonosítható emberi DNS- Kelby könyvének megadóan fogadott, meghatóan kerekedő vége.
És itt is van háború, sőt, a szokásos kaland: a történelmen átívelő, a világban bolyhokat itt-ott eregető, gonoszsággal kuszált sorsok drááámai kibomlása és persze a rejtélybe gyorsan gravitáló személyes mozaik mint kerettörténet. A pöpec kis kirakós izgalmas, kár, hogy összerendezgetője nem tartotta elég érdekesnek, így bár tudta hogy miből főz, mit és hogyan, egyszercsak megcsiklandozta valami elégedetlenség és nekiesett a fűszerpolcnak…A legfeltűnőbb az egzotikus (mármint nekem, bölcsésznek egzotikus) klisével való bánásmód kiegyensúlyozatlansága. A csillagászat és a fizika egyrészt a laboratóriumok és a világűr hidegével fújja át az igencsak forrongó eseményeket (eddig jó), másrészt viszont esetlenül szögletes nyilvánvalósággal szemlélteti a női szereplők elfordulását a földi dolgoktól és önmaguktól, hogy aztán ugyancsak e tudományok révén/nyomában mégiscsak megtalálják az árbocot, melyhez vagy sikerül a léthez kötözni magukat, vagy nem (de legalább megvan a kötél, megvan a stabil pont). Nem sikerül megszabadulni néhány olyan, a tudományhoz, tudósokhoz és az eredményeket manipulálni kívánó erőkhöz kötődő toposztól sem, ami otrombán kirí ebből a csempézett, fehér közegből, ahogy az aránytalanság is, mellyel az ismert történelmi eseményeket vagy embereket a regény közegébe lépnek. Vagy szólózzanak, vagy legyenek a háttérben, de az, hogy a főszereplők olykor sokatmondóan feléjük böknek kicsit értelmetlen.
Hogy melyik futáshoz kellett üzemanyagként fantázia, melyikhez intellektus és melyikhez érzemények, az nem is fontos- jobb, ha mindig mindegyikkel doppingolunk.
Hajrá.