2011. május 26., csütörtök

Hullám- hosszan (Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen)

Helyes könyv, de minden értelemben aránytalan. Sűrűbb forma (kiskönyvtár- stílus) és feszesebbre húzott szöveg jobban esett volna- mégis más, ha az idegtépés élménye (ez fontos!) inkább a szöveg olvasása, mintsem folyamatos átlapozása közepette lep meg.

A borító jó, bár kicsit ellentmondásos: tartalmilag (mintha hajótörött ugrálna segítségért integetve/kiáltva) félrevezető, formailag (piktogramszerű tömörség) viszont összecseng a cím iróniájával. Félrevezető, mert a hajótörött egzisztenciális helyzete és a történetben megjelenő (tele)kommunikációs értelemben vett elhagyatottság, technikai egyedüllét azért nem ugyanaz. Főleg, mert a hajótörtött szcenárióban általában megjelenik egy erős kapcsolódás (állat, ember, remény/jövő, emlékek/múlt felé), míg itt az egyedüllét feszültségében éppenhogy kihunynak az unplugged kötődések is.
És harmonikus, mert az egyszerű és tömör formálás felidézi a bizniszmen helyét a vállalati struktúrában, mely nemhogy nem egyedi, még csak nem is egy puzzle-darabka (meghatározott hellyel a nagy egészben), hanem egy elem valami absztrakt chart-on, ami bármikor átrajzolható.
Ezt nem veszi észre Darius, és miközben ebben az egyedüliségben tobzódik (a főnök messze, a keretek lazán alakíthatók, az irodában rendetlenség és zokniban mászkálás), elveszíti valódi egyediségét, amit csak a másik emberhez való kapcsolódás adhat.
A sztori tehát egyszerű: a nagy zsezsgés közepette magára maradó ember végül jól választ, ugyanakkor ez a választás elég kézenfekvő is, hiszen az addig fontosnak hitt dolgok (munka, házasság) megrázkódnak körülötte. Így nem valami belső fejlődés eredményeképpen, hanem egy koktélparti/chatszoba- járó rutinjával siklik könnyedén a lehetséges (és minél intenzívebb) kapcsolódási lehetőség felé. Szóval nem győzött meg.
Ami viszont érdekes, az a már említet tidegtépés, ami nem a napok részletes taglalásából, a főhős tevékenykedésének aprólékos leírásából ered (érdekel vajon, hogy a zuhanyozás előtt vécére ment, netán a tisztálkodást szakította félbe?- nem tudom, Bukowskin kívül ki tudja ezt jól megetetni), hanem az értelmetlen, reflektálatlan, magukat agresszíven eseményként feltüntető cselekvések ismétlődésből. Mindebből (féktelen evészet, költekezés, rosszullétek, helyzetek benyelése) csak a felszínből akadáylként kitüremkedő részek fontosak, hogy nagyot ne kelljen esni, a problémák –ha egyáltalán megfogalmazódnak- legfeljebb valami virtuális post-it-re kerülnek (fül mögé a kispolcra).
Ehhez jön, ha tetszik egyszerű bravúrként, hogy mesélésből monológba, onnan párbeszédbe csúszik olykor a szöveg, ez néha csak képzelt, máskor az elhangzó dialógusnak a megvalósulatlan szándékokkal kiegészített duplafenekű? bandzsítása (szódásüveg)…szóval relativizálódik, virtuálisnak tetszik az objektívnek remélt valóság. Pedig az elég egyértelmű, ha lelép a szerelmed. Vagy ha megtalál.