2012. április 26., csütörtök

Raymond tudja hány doboz van a gyufában (Ellen Notbohm: Tíz dolog…, Mark Haddon: A kutya különleges esete…, Donna Williams: Léttelenül; Eszmélés)

Hangnem vagy nemhangnem
Fordítva tartom a kottát, ez fix. Kérdezi borzongva meg kedves-kegyteljesen, hogy nem ráz-e meg, ha „ilyenekről” olvasok. Nem. Kérdezi együttérezve, hogy segíteni akarok-e. Nem. Kérdezi, hogy mit tudtam meg az autizmusról, igazak-e az esőemberes toposzok. Nem érdekelnek a toposzok és még csak szagot sem fogtam (nem lettem szagértő). Hogy érintett vagyok-e. Nem. De. Úgy nem, hogy ’sta, szakember, tanár, szülő. Úgy meg igen, hogy vajon hogy néz ki az a világ, ami nem egyszerűen fekete-fehér (normális- nem normális), hanem sokkszerűen sokféle. Megrázóan színes. Kényelmetlenül többdimenziós. De nem úgy, hogy képviselet, aktivizmus, karitatív. Nem úgy, hogy elméletben persze, gyakorlatban meg legyenek szépek a kórházfalak (azért nyugodtan legyenek). Hanem hogy rá bírok-e nézni erre a másvilágra. Úgy, hogy nem keresem a körvonalakat a tükörképemen.