Egy tál protestálért

Feldobom- valami, leesik- valami. Mi az?
(az új múzeumi negyed koncepciója)

 A gyerek nem szereti a vizet. Elvan benne, fröcsköl, de csak ácsorog, legfeljebb a medence szélén lógázza a lábát, vagy a sekélyben ücsörög, mint apró nyugdíjas a gőzben. De jön az iskola meg a kötelező úszás, és egyébként is szeretném, ha tudna úszni. Egy ideig foglalkozom a dologgal, édesgetem a tóba, csalogatom, mutogatom, hogy milyen jó beljebb is, de nem, még úszógumival sem.

Félek, hogy valami rossz élménye lesz, ezért elviszem egy uszodába, ahol csodákat mesélnek az edzőről. Nem is kell bemenni a vízbe, elég, ha beleteszi a kezét és kicsit bevizezi magát, utána ülhet, nézelődhet. Senki nem bántja, nem sietteti, nem csúfolja, az úszómester is kedvesen üdvözli, elmondja, hogy hogyan vigyáz az emberekre a medencékben, és néha megkéri, hogy figyelje a kicsiket a „tocsogóban”. Nyugodtan hagyom az „órán”, még ha az átöltözés és szárítkozás több nyűg is, mint amennyi haszna látszik a dolognak, mert még mindig nem úszik, viszont örömmel megy.

Egy alkalommal, ki tudja hogyan és miért a gyereket egy másik csoport edzője szólítja meg és küldi el a nagymedencétől, de előbb gyors, pattogó hangnemben kikérdezi, hogy miért nem úszik. Ahogy a gyerek beszél, egyre jobban megmerevedik a fickó arca, majd hirtelen belöki a fiamat a medencébe. Aki először elmerül, mint egy darab fa, majd prüszkölve, fuldokolva kaszálni kezd, és gyorsan bekapcsolódik a lábával is. Igen, mintha tempózna, ráadásul akkora erővel, hogy észreveszik és kihalásszák.

Sok embert ismerek, akit így „tanítottak” úszni, de egyik sem ettől boldogul a vízben.

 

Úgyhogy nem gondolom, hogy pusztán azért, mert a döntés állásfoglalásokat generál (provokál), a szakmának a vízbe lökés után azonnal köszönetet kellene mondani az „edzőnek”, csak mert így legalább elkezdett kapálózni és ez milyen szépen visz előre. Nem, ez az eljárás egyértelműen felelőtlen, erkölcstelen és cinikus.

Ha bármilyen beszédbe itt a szakma bekapcsolódik, akkor mindenki előtt nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a szerepek egészen mások. Nem a megbüntetett, vízbe lökött kisgyerek remeg egy ostoba és kegyetlen edző előtt, hanem az életmentésre kiképzett úszómester szól bele egy vállalhatatlan „pedagógiai munkába” és egyértelművé kell tennünk, hogy a mélyvízbe nem a múzeumi szakma került, hanem kultúránk korántsem elvont és korlátlan ideig rendelkezésünkre álló, hanem fizikai létükben törékeny tárgyi emlékei. Még akkor is, ha például a vászon sokat kibír- föstéket, amit rákennek, blődséget, amit írnak róla, tisztességtelen ideológiát, aminek díszítésére használni akarják. Csak azt nem bírja ki, amit az anyag nem enged.

 Ezért az első lépés az, hogy tisztán kimondjuk: ilyen nincs. Különben mehetünk gerinctornára.

A politikai döntés ugyanis nem arról szólt, hogy de jó lenne egy múzeum, ami a mindenféle, régóta aktuális művészettörténeti, muzeológiai, nemzeti identitást érintő, stb problémával foglalkozna. Nem arról szól, hogy nosza, építsünk meg egy később bővíthető, alakítható épületet, üres tere legyen a „tabula rasa”, ahová mindenféle összetételű kurátori csapatok pályáznak teljes körű múzeumi támogatás közepette olyan kiállításokkal és kutatási tervekkel, melyek a nyilván pontosabban részletezendő kérdésekre reflektálnak és/vagy megoldásokat prezentálnak. És akkor néhány év múlva megnézzük, hogy hogy jöttünk ki ebből a párbeszédet (tehát nem pártbeszédet, meg konfúztációt hallgatva), a megoldásokat és a költségeket tekintve.
 

A politikai döntés arról szól, hogy 2012. március 1-től a Nemzeti Galéria a Szépművészeti Múzeum része lesz, akár sikerül a kormánybiztosnak elfogadható koncepciót lerakni az asztalra a Múzeumi Negyedről 2 év múlva, akár nem. Mert elvben ez ugye egy adminisztratív lépés- tudtuk meg például az Éjjeli őrjáratból- , hogy előbb jön a kormánybiztos, aki tető alá hozza a koncepciót, fúrás-faragás, szakmai vita, végül a kormány eldönti, hogy ezt akarja-e és pont így. De ne legyünk naivak.

Arról szól, hogy a kormánybiztos nem tervet készít, hanem action plan-t.
Arról szól, hogy a koncepció elkészültéig (meg a következő választásig) befagynak a források, boldoguljon mindenki ahogy tud, és akkor a logó vezetékek, csepegést felfogó vödrök, fagyott teremőrök, a képeket a hátukon egyensúlyozó művészettörténészek meg restaurátorok közé belovagol fehér lovon a Megmentő és kacsalábon forgó múzeumába repít.
Arról szól, hogy elhiggyem: jó csengésű adóforintjaimat sokkal fontosabbra költik (nemzetmentés, satöbbi), az ilyen hülyeségekre meg mint múzeum, restaurálás, meg kutatás (mit is csinálnak azok ott?...hogy a mindenkit szorító cipőből tényleg elpárologjon a józan ész meg a szolidaritás, s csak a sajtszag maradjon) majd ad a félkegyelmű Unió (aminek mint tudjuk vége van, irány a Nagy Fal- szó szerint).

A Word itt az írja, hogy a „hülyeség” „durva, obszcén vagy bántó szó”. Ha csak az lenne, leesne valami.

De inkább leszakad.