A kapu csikorog, de...

...de lassan kinyílik. Elégedetlen vagyok az oldal megjelenésével, de ezen nem tudtam változtatni, idő kell. Írni viszont merek, így azt hiszem, megvan a kilincs, és lassan betalálok a kertembe.

Amit most látok (és a vállam felett bekukucskálhatsz), az a levélrengeteg, mely a kerítés fölött és a kopottas fekete kovácsoltvas kapu rozsdaszeplősen virgonckodó tekervényei, cirádái között árad kifelé (mit árad, hömpölyög, gomolyog, egy rakás levél, valami barokk bacchanália érzéki összevisszaságában). És persze nem zöld, de ZÖÖÖLD, sötét, ilyen mennyiségben szinte kékes, csak néha villan fel benne egy-egy tartózkodó ezüstös kacaj, vagy némi harsányzöld kiáltás (ezek a zöldségek itt édelegnek, ugye).

Persze nem ijedek meg a hűvöstől, amit ez a sűrűség lehel, mert vannak benne fűszeres jegyek, sőt, talán valami virágillat is érezhető, és talán lesznek ehető dolgok is.

Jó lenne itt ácsorogni még, nézelődni, várakozni, keresni csengőt, rést a kertfalon, bátran felmászni és átlendülni, vagy csak üldögélni a fal tetején láblógatva, lesni, hátha bemegy valaki…

Nem tudom azt sem, hogy a kertelés meddig tarthat, mikor kell előállnom a farbával, szép lesz-e az, és főleg érdekes-e, szeretni fogod-e Olvasó, vagy unod majd…
Legyen szépen nyírt franciakert (stílus, mérték, enmagunk kiegyensúlyozott /m/értékelése, fegyelmezett metszőolló-használat) vagy romantikusan kusza angol összevisszaság (kis drámák, apró rémségek, bájos, megejtő, megkapó –na, azért mindent nem- You can’t always get what you want- zugok)…

Szeretném, ha lenne benne egy Helyezkedő Sufni, ami a világ, és sose lehet tudni, hogy a kerten belül, vagy kívül van-e, tény, hogy folyton helyezkedik.
Egy Rejtek-Ejekhely, amolyan purgatóriumféle, ahol eldől, mi kell, és mit küldünk az egyensúly érdekében oda, ahol jobb helye van.
És egy  Nyárikonyha (alkimista műhely, tükörterem), ahová/ahol befordulok és kotyvasztok, próbálok, kísérletezem.

Ja, hogy akkor már be kell lépnem? Igen, a kapu nyikordul, lombuló zöldbe nyílik… Lépjünk be!