2012. április 26., csütörtök

Raymond tudja hány doboz van a gyufában (Ellen Notbohm: Tíz dolog…, Mark Haddon: A kutya különleges esete…, Donna Williams: Léttelenül; Eszmélés)

Hangnem vagy nemhangnem
Fordítva tartom a kottát, ez fix. Kérdezi borzongva meg kedves-kegyteljesen, hogy nem ráz-e meg, ha „ilyenekről” olvasok. Nem. Kérdezi együttérezve, hogy segíteni akarok-e. Nem. Kérdezi, hogy mit tudtam meg az autizmusról, igazak-e az esőemberes toposzok. Nem érdekelnek a toposzok és még csak szagot sem fogtam (nem lettem szagértő). Hogy érintett vagyok-e. Nem. De. Úgy nem, hogy ’sta, szakember, tanár, szülő. Úgy meg igen, hogy vajon hogy néz ki az a világ, ami nem egyszerűen fekete-fehér (normális- nem normális), hanem sokkszerűen sokféle. Megrázóan színes. Kényelmetlenül többdimenziós. De nem úgy, hogy képviselet, aktivizmus, karitatív. Nem úgy, hogy elméletben persze, gyakorlatban meg legyenek szépek a kórházfalak (azért nyugodtan legyenek). Hanem hogy rá bírok-e nézni erre a másvilágra. Úgy, hogy nem keresem a körvonalakat a tükörképemen.

Borsók a sorban
Nick Hornbyval kezdődött, akinek Believer-beli könyves kalandozásaiban olvastam egy hosszan idézett reggeli felkelős-elindulós jelenetet a ’George& Sam’-ből. Életteli volt és izgalmas. Aztán a könyvtárban kezembe került a Tíz dolog…, ami olyan igazi egészséges, angolszász módon praktikus írásnak tűnt, és mintha megmutatta volna a pálya részeit. Majd blindre megvettem Haddon könyvét a matekos-fizikás őrületekkel, hogy a labda elsüvítsen a fülem mellett és megtanuljam, hol a itt a helye a mazsoláknak, végül Donna Williams-re bukkantam, aki kilökött a stadionból, mert pálya az egész világ.

A Tíz dolog... szerzője „érintett” szülő és újságíró, a könyv eredetileg cikksorozatnak indult. Nagyon könnyen olvasható, tempója nyugodt, a magyarázatok világosak, a fontos információk ismétlődnek. Példák és történetek sorakoznak humorral és büszkeséggel elősorolva Notbohm fia, Bryce gyerekkorából, ugyanakkor kendőzetlenül, de minden tragikus felhangtól mentesen beszél a nehézségekről. Kicsit olyan, mint a misztikus történetekben a mindentudó vezető, aki nyugodtan veszi számba a szétszakadt köteleket, léket kapott hajót, utolsó csepp vizet, vicsorgó vadállatokat, erdőtüzet stb majd bölcs mosollyal az ember szíve felé bök, az égre mutat, rágyújt egy pipára, elmond egy viccet. És a hős ettől valahogy nekibuzdul és belevág.

Gyöngy a borsók között
Belevág és jól orra esik. Én például a negyedik dolognál kaptam egy gyomrost, ami a nyelvről szól, és hogy hogyan lehet a kommunikációt „akadálymentesíteni”. (Az autizmus spektrumzavarral élők jó része nem tudja értelmezni a szimbólumokat, szólásokat, szóképeket, szlenget, gúnyt, iróniát, mindenféle rejtett olvasatot és elakad, ha ilyesmit hall, de az is probléma lehet, ha a mondat érthető, de a cselekvéshez következtetéseket kell levonni belőle.) Elképedtem. Nem vagyok költő és nem vagyok egy enigmatikus személyiség, de a képszerűség, az analógiák, utalások annak a nyelvnek a részei, melyet sajátomként használok. Mi lenne, ha egy fontos vagy rendszeres kapcsolatomban erre nem lenne szükség? Más lennék-e ettől egy ilyen helyzetben? Megváltoztatna-e, hogy nem fejezhetem ki magam? Eltűnne valami, lecsupaszodna, vagy előjönne más? A nyelv engem fejez ki, vagy visszanyal és maci alakú fagyit csinál belőlem?
Ha Haddon azt mondaná, hogy ő egy zöld műanyag gyöngy ebben a bors-sorban, csak félig hinném el. 
Elhiszem neki, hogy első, felnőtteknek szóló (azért gyerek-kiadásban is megjelent) könyve nem az autizmusról vagy az Asperger-szindrómáról szól, mert valóban elég kaland és feladat jut 15 éves hősének a kutyagyilkosság kinyomozásától a halottnak hazudott anya felkutatásán át az apával való bizalomépítésig. Ugyanakkor Cristopher egyes szám első személyű elbeszélése mégiscsak egyfajta nyelvi kísérlet: a történet és a figura ágyaz meg a nyelvnek, ugyanakkor a nyelv hitelesíti a figurát, és ez az erős röghöz(belső vagy akármilyen valósághoz)kötöttség egy olyan kifejezésmód legitimitását adja, melyet eddig legfeljebb píszí-balettekkel körbetáncolt „hang”-nak neveztek, és eddig nem vagy alig lehetett elhelyezni a poétikákkal körbepisilt irodalmak birodalmában, vagy egy magasztos esztétikai „normalitásban”.

Hülye tükörgörbe
És miközben elhelyeztem, meg magabiztosan siklottam az egyszerű mondatokon, ritmusos párbeszédeken (Én azt mondtam:-…, Mire ő azt mondta:-…), strukturált felsorolásokon (számokkal, betűkkel jelezve), reflektív mondatokon, fel-felbuktam egy-egy matematikai (logikai?) eszmefuttatásban.  Még szerencse, hogy a matek érettségi feladat levezetése a függelékbe került, mert így könnyen megmenekültem.  Aztán mégis megborzongatott, hogy itt egy könyv, aminek egy részét nem tudom úgy olvasni, mint a többit. Ha idegen nyelven lenne, örömmel látnék neki a megfejtésnek vagy gond nélkül kihagynám amit nem értek, de így… Ha ez egy egységes szövetű szöveg (az!), akkor ugyanilyen szép csomómentes megértéssel kellene megajándékoznia. Akkor most a kényelmes normalitásomban ülve, szabadságomban, helyzetemben nem sérülve szenvelegjek azon, hogy nem vagyok oké?

Ez az egyik legnagyobb kísértés Donna Williams két ön-könyvét olvasva, ez az osztozás a nem-okéságban (a másik a sóbálvánnyá változtató megrendülés csapdája). Mert a felnőtté válás általában rögös út, főleg ha önismereti körökre is benevezünk (és előbb-utóbb mindenkinek muszáj). Számos zavarként aposztrofált kommunikációs probléma (a szerepszemélyiségek robotpilótára kapcsolt üzemeltetésétől a megfelelési kényszer szülte öngyilkos asszimiláción át a belső valóság megoszthatóságától remegő néma dadogásáig) is érint ilyen-olyan formában mindenkit. Ráadásul a könyvek (főleg a „Léttelenül”) hol magába zárt, befelé húzó költői nyelve, hol szikár, tárgyilagosan távol tartó hangja erős azonosulást hoz létre az olvasóban.

Állandóan változik a fókusz és a megvilágítás is: sokkoló külső események steril félmondatokban, belső történések komoly intra-pszichikus szerszámkészlettel prezentálva, benyomások gyönyörű, hétköznapian szürreális képekben; bármely hangulaton átmasírozó harcos szimbólumok (háborúk, csataterek, békekötések), mindenféle szellemi és lelki repedések finom érzékelése, kíváncsi, nyughatatlan megközelítések, kreatív és érzékeny közeledések. Gazdag, sűrű, lezáratlan anyag- egyszerűen túl sok ahhoz, hogy autistázni, gyógyulásozni meg normálisozni kezdjünk. A festőként, zeneszerzőként és „magas szinten funkcionáló autista” lévén tanácsadóként is működő Williams egy később könyvében ezt olvasom: „hatalmas empátiával írhatják le, amit egy „autista” tesz, de vajon feltételezhetik-e, hogy az illető percepciói, érzékletei, logikája vagy vágyai összehasonlíthatók a sajátjaikkal, illetve hogy akár hasonló rendszer szerint működnek?”

Szóval hogy nem kell kérdőjel. És nem azért, mert a tükör ugyanazt mutatja (nem ugyanazt mutatja). Hanem mert nem a tükör (meg holmi kép és hasonlatosság) a referencia.