Alacsony ég alatt húzódó kertes házak sora, az iskolabusz a Melrose Place-re kanyarodik. Szélesen elomló naplementék, lengedező hajnalok. Tágas konyha, friss illatok, csipkefüggöny, süti és tej iskola után. Tevékeny életek, tartós hazugságok. Apamosdik, anyafőz.
A kriptában árnyak imbolyognak, a kefehajú szaxis egy jólszituált középkorú férfit vonszol a színpadra. Most vagy összecsuklik, vagy beleszörcsög a fúvókába, vagy simán belesül. Valami blues-t, úristen. Valami old river hömpölyögjön már át rajtam, mosson le és kész. És elindul a zongora, a cinek egy könnyed simításra moccannak, mint a selyemharisnyás lábak. Hogy is van ez? Jézusom, igen. Tata-ta-tata…a közönség énekel. Én jövök. Vagy elringatom őket, vagy belefulladok.
Mohón belekóstol, nagyot harap. Citrom, ujjongó savanyúság, reszelős keserűség. A tejcsoki diplomatikus, beborít, elsimít, a cukor kitölti a lukakat. Anyu ölelése, becéző szavai, mögöttük az üresség, a szorongás, hogy ugye van értelme. Honnan tudjam Anyu. Azt hittem, ez csak egy torta.
A gyerekeket nyilván a gólya hozta, vagy a sötétben egyforma tehenekről szóló férfiképzet, meg egy csodálattól ájult lány viszonzást nem váró odaadása. Aztán persze lesz elvárás, ha másfelé nem, a mindennapok őrölgetésében, de nem képes megfelelni, még reagálni sem. Hogy mi a különbség a nem tud és a nem képes között, arra tökéletes példa a tervezett bölcs szónoklat, az élethez való iránytű, melyet foteljében ülve adna át az udvarról sebtében behívott, kabátban ácsorgó gyermekeinek. A fiú nagyot szellent és ezzel vége a teátrális pillanatnak. Ez is zene- ritmusérzék.
Először gyorsan haladt, aztán szépen behozták a többiek. Világos, hogy nem zseni, csak jó matekos. Viszont van egy képessége. Nem átváltozik, hanem áttűnik, beleolvad a tárgyakba. A legjobb a szék, stabil, békés, megbízhatóan szögletes. Vagy az a rózsaszín toll a húga szobájából. Úgysem beszél a kiscsajjal, így legalább megtudhatja, ki ő. Puha kéz, plüssel borított, lakattal zárt napló, eperízű szájfény.
Muszáj elvállalnia ezt a munkát. A padra idős pár telepszik le, papírdobozt bontogatnak. Péksütemények. Könnyű leveles tészta, a töltelék laza, de van tartása, harapáskor nem buggyan. Pereg a porcukor. Muszáj elvállalni, a zenéből nem lehet megélni. És az a nő…
Elmondhatnám, hogy Satrapi filmje néhol mulattató, szatirikus, zavarbaejtő, invenciózus és elvarázsolós, de semmit nem mond a művészetről vagy egy művészről (pedig nagyon-nagyon akar) azon kívül, hogy vannak balfékek, akik nagy művészek és a balfékségük ízét (szilvás csirke=el-szerelem-telenedés) pont az adja, ami miatt nagy művészek (és nem tudnak szilvás csirkét csinálni- néha még élvezni sem). Viszont ettől nem lesznek kevésbé balfékek. (Vö minden bogár rovar…)
Elmondhatnám, hogy Bender könyve egy trükkös kis torta olyan ínycsiklandóan sima mázzal a tetején, hogy legszívesebben korcsolyáznánk rajta. Aztán egyre keményebb, szorongatóbb, fanyarabb rétegekbe csúszunk (persze a levegős tészta puhaságától védve), végül valami pisztáciazöld titok jön. Ilyen nincs is. Űrpor. Őrült kömény.És elmondhatnám, hogy Gailly könyve először hang, hangulat, aztán egyre inkább ritmus, sőt gondolatritmus, hogy aztán visszatérjen a legegyszerűbb és legtermészetesebb fájdalmas borzongáshoz. Amitől elfelejted, hogy mi fáj és mitől, csak szállsz, szállsz felfelé, könnyes az arcod, nem hallod a hangod, de énekelsz, tudod, és megmozdul a tested és egyre nagyobb lesz, hogy kiröppenhessen az az óriásira nőtt lelked, már kiterjesztette a szárnyát és…csak az a cérna, az a cérna tart.