Erősítsük azonban magunkat azzal, hogy bemehetünk egy kávét és süteményt is kínáló (nota bene, bort áruló) díszes üzletbe és a polchoz sétálva leemelhetjük a könyvet mintegy két lépésre az olyan frivolságoktól, minthogy gyarló testünk hogyan élvezze jobban az ételt, sportot, ruhákat és a szexet.
Szóval induljunk a felszínről és ne tekintsünk sem szédítő mélybe, sem tündöklő magasba.
Van tehát egy könyv, képes. A kiadó produkciója viszont ez ellen dolgozik, mintha nem tudták volna, mit hozzanak össze: egy ’70-es évekbeli ismeretterjesztő könyvet (formátum, képminőség, betűnagyság), vagy “művészi albumot” paszpartus komolykodást idéző tágas oldaltükörrel, merengéshez való, alaposan tördelt szöveggel.
A képek szerepe eleve nem világos: kíséret, illusztráció (lásd a télbe dermedt fekete-fehér képeket a közepén, illetve a tavaszi virágzást, nyárba olvadást előtte-utána), tagolás (lapozásnyi mély lélegzetet iktatva a valóban nem egy szuszra olvasandó szövegbe), vagy párbeszéd, esetleg ellenpont, kiszólás, zárójel, jegyzet minőségben van jelen a sorozat. Nem derül ki az sem, hogy a valódi szerialitásról van-e szó, mert a sok-kép-hosszú-idő-alatt-egy fáról paraméter ehhez szerintem kevés. Nem tudom, hogy vajon az egyetlen tárgy/alany monotóniája a fontos (ennek ellentmond a szögek és kivágatok feltűnő különbözősége), vagy az időóceán süket morajából kihallható ritmus és annak ütemes változása a lényeg (fények-árnyak, évszakok, satöbbi). Vagy inkább annak az sorok közt sétáló meztelen vágynak a megjelenése a fa, ami a közvetlenség, a kapcsolódás, az beleveszős egyesülés felé vinne- egy olyan állapotba, amit paradox módon csak az életről leváló lélek/tudat él meg és nem a szerző evilági tapasztalása?
A fa lenne az igaz és valós állapota annak a testnek, ami először megbokrosodó háztartási gépként jelenik meg (csavargatni kell meg használati utasítást böngészni hozzá, méregetni hosszan, de főleg elrejteni szégyenletes működésképtelenségét és az ezzel járó kellemetlenségeket) és ami ennek megfelelően tárgyiasul a “szervízben”? Ha ez így van, akkor ez az őszinte törékenységében megrázó, hátborzongatóan éles és vakítóan tudatos könyv rendkívül optimista is egyben, mert bár a befejezés az életbe való lassú megérkezés abszurditását, ürességét (és némiképp kilátástalanságát) mutatja, a fa megfigyelése, dokumentálása, a szöveggel egy tárgyi és olvasói térbe helyezése a halálban való megmerítkezés életet tápláló képességéről tanúskodik.
Minden kiadói botladozás ellenére is képeskönyv ez: lehet
nézegetni a fotót, melléolvasni a szöveget, évekre félbehagyni, csellengeni
közben. A halál várhat. Abban a fényességes boltban az alsó polcon tartják.