Ha nincs késed, fogj egeret”
Ez az egérrel való kenyérvágás (most képzeljük el Vilmát –vagy Irmát-, amint az ősegeret fogva az őskernyeret szeleteli és olykor megrója a kevéssé domesztikált „eszközt”, amiért az nemcsak a lehulló morzsát csípi el, de egyszerűen elmajszolja azt, amit levág), meg az egész késtelenség tartja számomra a három szerzőt ugyanannál a vágódeszkánál.
A kenyér, amit szeletelni akarnak, nem más, mint a mese vagy történet...Tokarczuk egy a kemence hamujától fekete aljú, vastag, repedezett kérgű óriáscipóból kanyarítana, Ndiaye átlós bevágások szabdalta, amúgy csillogóan sima felszínű, alig- kérgű bloomert szeletelne, Lewyczka a korovajt szegné meg, amit 7 szűzlány 7 napon át készített az ifjú párnak (ez egy kifejezetten esküvőre sütött kenyér Ukrajnában).
Rágódhatnánk is ezen a kenyér-dolgon sutba dobva ez egész szeletelés- kérdést, csípve ebből, törve abból, belemarva amabba- csak az a baj, hogy a kenyér...az óriáscipó eltűnt a kemencében, helyette kifli van, a bloomer összetevői még a hűtőben pihennek, helyette egy csomag abonett zörög, a korovaj meg egy nyitott receptkönyvben pillanthatjuk meg.
Vagyis hiába korog az olvasó gyomra, kenyér helyett mással kell
beérnünk.
Olga
Tokarczukot az Őskönyv-vel
ismertem meg és nagy várakozásaim voltak az Őskorral
szemben, főleg a harangozás után, hogy itt a téridő nem Minkowski-geometriával,
hanem irodalmi szöveggel(-ben) vagyon leírva (a bölcsész lelkületűek
nyugodtan sóhajtsanak velem), noha „ a benne egymáshoz képest mozgó
megfigyelők mást-mást érzékelnek térnek és időnek”, (akár irodalomról, akár fizikáról van szó- ki-ki
döntse el, hogy sóhajt-e). A történet terének, a falunak időre utaló neve
van (Őskor), az idő mozaikként (tehát egyfajta térben...öööööö...síkon) jelenik
meg, az egyes ember személyes történetében (virtuális térben, melynek azért
konkrét helyszíne van...a falu mondjuk). Ebből ugyan összeáll egy folyam(at)
(Őskort több folyó határolja), de inkább több egymás mellé rakott, sajátosan
csipkézett időszalagot jelent (oral history, microstoria, stb), mintsem Nagy
Történetet, netán Történelmet (ezért cinikusan vigyorogva konstatálom, hogy
webáruházakban „regény, történelmi” címkét kapott). De ez persze becsapós
tudatlanság, azazhogy üveggyöngyjáték, mert a sztorik valamiképpen mégiscsak
felfűződnek egy nagy közös cérnaszálra, amit nem a szereplők közötti
kapcsolatok hoznak létre, vagy a közös tapasztalat (ez túl nyilvánvaló lenne),
hanem az egyszerű, naiv, mégis tömör nyelv, a kompakt, megkérdőjelezhetetlen
jellemek, a meseien csodás, sorsszerűen lendülő események (csakazértsemmágikusrealizmus:)).
Vagyis a Történelmet a szöveg sűrűsége (vö sűrű leírás), a szavak milyensége
(varázsereje- na, mégiscsak mágia) teremti meg, a Történet viszont
valahogy állandóan ott kanyarog. Csak nem kenyér, amit szeletelni kell, hanem
görbülő kifli, mely a holdhoz hasonlóan szeszélyes, szubtilis és tünékeny. (vö
„Kanyarog a kifli a vaj alatt”)
Azt sajnos meg nem mondhatom, miért érzem a szöveg felett lebegni
a mondott rusztikus kenyér illatát, ami miatt picit hiányérzetem van a kifli
láttán, hiába jóféle kézműves termék.
A megmondhatatlanon és a (be)harangozáson túl ludas ebben a
könyv formátuma is- ezt mindenképpen szélsőségesebbé kellett volna tenni: vagy
jóval kisebb, tömörebb, kompaktabb és modernebb formává préselni (nem
presztízsveszteség, ha valaki puhafedeles!), vagy a mesésségre erősítve még
nagyobb, szellősebb, kerekded betűkkel csalogató, ujjal követős, felolvasóbarát
sorokba szedni.
A boszorkány kiadványként nem túl ambiciózus, de tisztességes darab, N'Diaye regénye viszont 0%-os kalóriáival, jól definiált izmaival, üres fájdalmával egyszerűen lefeszíti magáról, szétrepeszti a történetírás káprázatos, de türelmesen foszladozó köpenyét.
Ijesztően sima, fényes
és üvegszerűen kemény ez a könyv, melynek izgató kellékei mind-mind a míves
történetekkel belakott, sejtelmektől árnyékolt, sors satírozta szabadságtól
színes világ hiányát mutatják. Ami van, az alacsony, széles ég alatt elnyúló új
házak sora, ahol a fény sötétedő ablakokon küzdi át magát, majd rögtön elhasal
a márványon, visszacsapódik a tükrökből és sehogy sem bírja átmelegíteni ezt a
tökéletes, hideg világot, ahová csak néhány etno-holmi hozza a sivatag
forróságát. De a zebra fekete-fehér eleganciája halott bőr csupán, a meredő
mindenségű ébenfa szobrot akasztónak használják, a színes maszkok szemkivágása
mögül pedig a decens aranyozású textiltapéta barokk virágai kacsingatnak. Pedig
van valami fojtogató őszinteség az indításban, ahogy rögtön kiderül a halott
házasság, a magzatvízben egyre kevesebb levegővel lebegő viszony a gyerekekkel,
a nő akarattalansága, furcsán pulzáló kezdeményezőkészsége, általános
jelen-nem-léte. Gyönyörűen, izgalmasan terül minderre a boszorkányság és
varázslás, az ezzel járó titokzatosság, a megtűrtség, az erő, a hatalom és a
tehetség fontossága, a női ág vonzása. Bejön a gonosz, csúfondáros varázsló is
a visszataszító szomszédnő személyében, akivel persze többször is találkozni
kell és boldogulni vele egyre nehezebb. Végül nincs vég, abszurd, kurta kis
kacagásban szakad meg a könyv. Csak a magány marad, meg a vérkönnyek, de az is
varázslat, nem fájdalom. Az élet érzéstelenít.
Vagy nem,
mert bármilyen baj sújt
le ránk, Vagy nem,
bármilyen mélységbe elér,
hogy megragadjon és felemeljen
a szerelem
Meg a barátság
Meg a hű kutya
Lewyczka regénye külcsínben a legjobb, vonzó, fanyar, ironikus és vicces- a könyvet viszont korántsem ilyen jelzők emlegetésével tettem le. (És nemcsak azért, mert bévül már van is egy rémes tipográfiai megoldás- a levelekhez a romantikus hajlamú tervező kézírásszerű dőlt formát használt, de olyan botrányosan apró méretet, hogy a betűk egyetlen horgolásszerűen hegyesedő-kerekedő terítőben folynak össze .Persze látható méretben erősen megdobta volna a terjedelmet.) Az Eperföldek a megpróbáltatások egyik helyszíne- itt találkozik mindenki, ám tejszínhabot (az epren), vagy kolbászból kerítést nem talál senki sem. Közben lassan-lassan kiderül, hogy volt ennél rosszabb is, szegénység, unalom, halál és remélt jobb: keménykalapos Mr Brown, angol rózsaszál, akinek édesapja Ferrarival és fényes állással ajándékozza meg messziről jött vejét, mobil és VIP és pénz persze, sok pénz. Helyette viszont jut kemény meló, megalázó körülmények, felháborító tisztességtelenség és ugyanilyen falrengető hiszékenység, repkedő ólom és amszterdami kupi, meg persze a felemlített szerelem, barátság, kutya. A sztori sajnos nem jut túl a sztereotípiákon, semmi nem lesz sem érthetőbb, sem elfogadhatóbb, sem megrázóbb egy híradónál vagy magazinműsornál. Annyira zavart a hazugság féktelen lötyögése, habzása, meg hogy az egész a ruhámra ömlik (valójában: az agyamra megy), hogy picit utánanéztem a szerzőnek. Annyi empátiám lett mindössze, hogy a könyvet nem egyszerűen rossznak mondanám (pedig az), hanem identitásproblémának. És tényleg kedves vagyok, mert nem az értem alatta, hogy a szerző írónak képzeli magát.
És én mégis mit
képzelek?- Örülök, hogy olvashatok.