A két filmet nemcsak a mostani esős idő hozhatja közös esernyő alá, vagy az, hogy egymás után láttam őket (én mondjuk pöttyös ernyő lehetnék, szerintem), de az az ironikus helyzet is, hogy míg az egyik filmben az eredeti-másolat kérdése külső adottság, ezzel mégsem foglalkozik, a másik, mely direkt e két minőség egybemosódásának a kapcsolatokban megjelenő kínzó játékosságát mutogatja, végül csak mosogatórongyot huzigál Májá fátyla helyett.
És itt fel kell fednem nézői ártatlanságom egy információnyi makuláját: Koizumi Takashi Kurosawa tanítványa, közeli kollégája volt, az Eső után forgatókönyvét pedig a mester jegyezte talán utolsó munkáinak egyikeként. Ezért lehetett volna nagyon csábító egy tiszteletadást/utánérzést készíteni, vagy egy nem létező Kurosawa-film tökéletes másolatát. Már csak azért is, mert a klasszikus japán kultúrában szerintem nem annyira hiszterizált az eredetiség-kérdés, mint nálunk, így sokkal simábban állhatott volna a kabát Koizuminak.
Az Eső után nagyon egyszerű történet, melyet főhőse valószínűleg nem mesélt volna el. Kimarad belőle az összes cserenye- és szilvavirágos, tolóajtó fehér papírjára vetülő árnyékos, bogár/napfény/esőcsepp a kézben/virágon/levélen kép is, mégsem éreztem, hogy nagy kreatív leárazás segített volna abban, hogy a filmet annyira hívogatónak érezzem. Pedig azvolt, könnyen be is léphetett bárki és otthonosan érezhette magát. Volt ritmusa, hagyományosnak tűnő részei (ordibáló főúr, akin még a szolgák is kuncognak, de aki kivételesen jól ért a fegyverekhez; az idő folyását mutató vizek; nyaki ütőérből gombnyomásra spriccelő vér; teát/szakét lehajtott fejjel töltögető, minden körülmények között kecses nők; az erkölcsi tanulság alapos, a néző gyomrát tehermentesítő rágása stb.), mégis valami egyénit lehetett látni. Csendben kitartott, gondosanan komponált, egyszerűen csak gyönyörködtető képeket és egy kivételesen őszintén, számomra is értelmezhetően mosolygó színészt (ami alatt azt kell érteni, hogy egy percig sem gyanakodtam, hogy ez valami érthetetlen kód, ami valami váratlant tartogat- a mosoly csak mosoly volt és semmi más). Noriyuki Sawa jutott eszeme, akit tavaly láttam a Merlinben. Ez a fantasztikus bábos állandóan jelen van a színpadon, de képes a szellemét folyadékként önteni bármibe a báboktól a maszkokon át saját testéig, melyet szintén eszközként láttat. Technikás, harmonikus, érzékeny, tisztában van magával.
Ez a tisztánlátás hiányzott Kiarostami-ból, aki akarhatott volna érdekeset is: egy nő eg y szimpla ismerkedésből játékot csinál, és ebbe a helyzetbe ereszkedve indulnak el egymás felé a férfival számot vetve azzal, hogy egymás kedvenc színét így meg nem ismerik, viszont kiderül, hogy hol tartanak az eredetivé (önmagukká) válás útján. Lehetne a kapcsolat másolatából (színleléséből) a másolatok kapcsolódása, akik pont eredetiségük hiányában nem tudják elérni egymást.
Ehhez képest pattog a tüzijáték: megismerünk írót (persze az eredeti vs másolat problematikájáról jelentetett meg sikerkönyvet- ÉRTED) és erdetiket, másolatokat egyformán áruló galériatulajdonost (na, leesett már?), akik egy-egy pillanatra úgy tesznek, mintha régóta házasok lennének (szóval csak MÁSOLJÁK /nagy kacsintás/). Kirándulnak is, mennek múzeumba, esküdözősök között forognak, meg telefonálnak, a nőnek gyereke van, akit nevelni egyedül oly nehéz …Minek? Az egyetlen, valóban a témáról szóló jelenet, ami a plakátra is felkerült az, amikor Binoche az idill kezdetének szánt ebédezés elején kiszalad a mosdóba, és csiribí-csiribá, kivarázsol a nesszeszerből egy pár fülbevaló (illetve van több is), vadul rúzsoz és persze picit elkeni. Ebben aztán van heves igyekezet, izgulás, és talán pont ebben az átváltozásban van az eredetisége (és nem abban, hogy kilóg a melltartópántja). Juliette Binoche tényleg hozza a figurát, amiért szeretjük: hisztérikusan magyaráz, remegve rendezgeti össze megbokrosodott vonásait, egyszer felragyog a szeme, másszor úgy néz, mintha egy felmosófába kapaszkodva állna a frissen felmosott folyosón, melyet a sáros cipők barbár hada összerondít éppen. De ez így kevés.