És mégsem mosóporok jutnak eszembe, hanem cukrász- és susztermunkák.
Ha sütik, akkor Evaristo sűrű Bounty-szelet sok-sok csokival és hófehér kókuszreszelékkel (színek!), Tesláré flódni (dió-mák-alma-lekvár), már ha lehet egy flódnit idézőjelbe tenni; Tompáé pedig menyasszonypogácsa (valójában torta és mézes).
Ha cipő, akkor Evaristo kényelmetlen, de szép piros magassarkú vastag bokapánttal, fémcsattal; Tesláré hosszú orrú, westerncsizmára hajazó, de valójában csak bokáig érő, hímzett-rátétes holmi öltönyhöz és Tommy H*** farmerhez, Tompáé cipőkrémmel színezett, anarchista fűzésű női bakancs.
A habzás tehát.
A habzás tehát.
Evaristo egy számomra kevéssé befogadható műfajban sziporkázik- a világ fordul egyet (vagy a kocka, vagy a sakktáblán a figurák, és a Fekete fehér lesz és fordítva- de szó szerint), az alapvető dinamika viszont marad (a gonosz gonoszkodik, a szenvedő szenved).
A kalandok szépen gurulnak, az ideológiai betoldások (a rabszolgatartó kiáltványszerű ömlengései) viszont feleslegesen szabdalják a történetet, és olyan mértékben feszítik az abszurd szálat, hogy az már az olvasás élményét kockáztatja. Már csak azért is, mert a regény gyorsan abba a helyzetbe hozza az olvasót, hogy életét, szabad státuszát teljesen illékonynak érzékelje, így az abszurd vagy realista jelző a könyvbéli szituációra pusztán annak kérdése, hogy én magam mennyire vagyok ebben szerencsés.
Ráadásul ez egy óriási világ, ahol ha van is a morális alapállásnak némi földrajzi behatárolhatósága (A Szabad Világ, Ahol Jó), a másik oldal olyan kiterjedt, hogy szinte láthatatlan, érzékelhetetlen, hogy a szabadulás lehetősége valós. És persze kiderül, hogy tényleg nem valós- a szereplők körül úgy fogynak a fontos, szeretni való emberek és úgy száradnak ki a belső, tápláló források, hogy a végén e száraz, zörgő faleveleket bárhová fújhatja a szél.
Tompa Andrea regényében ugyancsak a Nagy Történet (történelem) írja lendületes sorokká magát és tölt meg lapokat (sokat), a családtörténetté tömörödő egyéni létnek e sorok közé kell sorsot ügyeskedni. Ügyeskedni, kimódolni, buherálni, mert nincs ennivaló, hiánycikk a férfialsó, a színházban előadás közben támad áramszünet, a magyar szak az egyetemen egyik pillanatról a másikra tűnik el...Én magyar, te román, ő német (szász). Mi nem vagyunk MI, csak üdvözlő tömegként Szeretett Vezetőnk fogadásán.
Kedves családtörténet, töretlen ívben fejlődő főhős, Románia és a furcsa bent/kint-lét a huszadik század második felében. Ez utóbbi lett számomra a legízesebb- itt jön lendületbe a nyelv, még a napfénykévében rezgő porszemeket is érezni, ahogy azt is, hogy ez miért pont itt van így, és sehol máshol a földön… Egy dolog piszkál: az egy fejezet-egy mondat- szerkezet, ami ha posztmodern gesztus, akkor elkésett és diszharmonikus, ha tisztelgés a szóbeli hagyomány, az “egyetlen (asszonyi:) lélegzettel” előadott elbeszélés előtt (amiből egy diktatúrában/kisebbségi létben talán több is van, mint máskor/máshol, hiszen írni nemigen lehet), akkor nem elég feszes. Kell, hogy érezzem az okát, miért muszáj azt az adott időt és emléket egyetlen mondatban olvasnom, kell, hogy legyen ennek sűrűsége (hiszen az egyetlenésg álca, az egy mondat nem tömörebb, mint száz). A jóféle flódninál sem a sokféleséget élvezem külön-külön, hanem a flódniságot.
Ezt kellett idézőjelbe tennem Teslár Ákosnál, mert ott a sokféleség, sokszínűség szemmel látható igény, de ami kisült, az sajnos inkább ragacsos és szürke. Ha ínyenc lennék (nem vagyok) azt mondanám: a szakács nem tudta, hogy mit főz, miből és mivel, de láthatólag fütyörészett magában. Ez remek, de ettől még az asztalnál éhen is halhatunk.