A ‘Hét fantasztikus történet’, mely valójában ‘Gothic’, azaz a romantika felől nézve “gótikus”, vagyis lebegős szerkezetű: gazdagon díszített és kifinomult, mint egy csúcsíves boltozat, ugyanakkor sötét, rejtélyes és ijesztő, mint egy vízköpő ugyanabban a templomban…
Amennyire erőteljesnek éreztem a Babette lakomáját, annyira meglepő volt a hét történet világába csöppenni, ami éppúgy idézett Gulácsy-képet, mint Andersen-mesét. “A lány, aki kenyérre hágott”-ból a történet részvétlen, józan megvilágítása, a sápadt, halovány pasztellek közül kiragyogó “Naconxypanban hull a hó”-ról a mélységes tintakék égbolt tágassága, a mézes lassúsággal csorgó rumos citromsárga fények édessége, a narancsként guruló vörösök vidámsága és persze a hómeleg fehérek törékeny nosztalgiája jutott eszembe.
Egyre mérgesebb lettem azonban a sétapálcával férfimód kitartott linearitásra, a világot uraló női bájak megejtő messzeségből való lassú feltárulkozására és egyéb vágyódásokra; amikor végre találtam valamit, ami túl volt a megsárgult csipkén, poros parókán, fényüket vesztett gyöngyökön való merengésen és a fasorokban őgyelgő, holdhívta költőkön. Amikor egy férfi és egy nő arról beszélget, hogy miért is olyan nehéz ez az Egész, és a vendég-vendéglátó szerepében mindketten megfogalmazzák, hogy mire van szükségük, a férfi többek közt (egy csak neki előkészített hely, ahol szeretettel várják és ahol csilloghat) azt szeretné érezni, hogy Létezik, a nő pedig köszönetet vár. Ez bár sablonos, de Valami volt.
Az más kérdés, hogy a könyv egészét egyébként nagyon jól jellemzi, hogy előbb bomlik ki a nő (bármely nő) harisnyakötője, mint ahogy kiderülne, pontosan mire is gondol. Ráadásul megspékelődik mindez olyan (ön?)ironikus fűszerekkel, minthogy a nő boldogságra való képessége a valóság tükrének összetörésében és saját tükör készítésében áll (önál/l/tatás).
Hogy mégis miért kedveltem meg a novellákat mégis, az részben az író és a történetmondás szeriőz, már-már mágikus viszonya miatt van- Blixen végtelen tisztasággal (tisztességgel?), direkt szándékoktól mentesen (???) ereszti össze szereplőit és követi őket a találkozás következményeként kibomló helyzetekbe legyen szó kilátástalan (tengerbe veszés), romantikusan tragikus (a halottnak hit énekesnő valódi távozása), vagy őrülten bizarr (gyilkosság) kifejletről. A másik ok, hogy képes bármilyen kalandot, ballépést, hihetetlen reakciót egy ‘grande dame’ báli pusmogásban és társasági intrikákban edzett nagyvonalúságával elővezetni, úgy kalauzolni az olvasót stilizált világa fantasztikus forgatagában, mintha csak egy álarcosbálban törne utat a táncolók közt legyezőjével lágyan súrolva férfivállat, gyengéden billentve női parókát.
És ami valódi különlegesség, hogy ahol e sztorik alapleve rotyogott, ott mindezen kellemetességek hiányoztak és nemcsak Afrikára gondolok, hanem Blixen ottani életére is. De mielőtt belevesznék abba, hogy egy különleges léthelyzet (melynek sötét fordulatait éppúgy ponyvák sokasága másolta, mint az idegen civilizációban megtestesülő találkozást a Természettel, Valódival, Istenivel) rosszízű összetevőiből a nagyszerű asszony miféle rózsaszín cukrászremeket alkotott (bár valóban alkotott, valóban rózsaszín és cukros IS a hét történet)…szóval még mielőtt belefutnánk ebbe az interpretációba, tegyük fel, hogy Blixennek kedvére való a játék és a humor, talán egyfajta kacér huncutság is.
Kuncogása a csendből hallatszik, abból a történetvégi ürességből, ahol összekapcsolódik mesélő és hallgató.