Na jó, pingvinek nem hallhatók sem a CD-n, sem a DVD-n, de tény, hogy volt élőzene hóban-jégben, forró itallal teli bögrék szorongatása, apró emberek a nagy természetben (nagyjából ennyi a DVD), és mindez Patagóniában, az Argentino-tó partján, háttérben a Perito Moreno-gleccserrel. Az egész projektnek készült egy könyves foglalata is (ami már tényleg túllihegés), de maga a könyv egy nagyon vonzó, kézbe kívánkozó kiadvány. Tartalma jórészt egy túlhizlalt CD-borító (dalszövegek és egy interjú az énekesnővel, meg némi impresszió), de a képi képesség egyszerűen megeszi és magába olvasztja, mint egy egész kicsiknek szóló mesekönyv a párszavas mondandót.
A borító csalogató, könnyű kék és ebben a festett (az ecset szőrétől csíkos) égben (igen, benne) léggömbön lebegve közlekedik a Chambao éktelen hangszerekkel felpakolt automobilja (ez rajzos montázs, ahogy a címbeli betűk is). Beljebb iskolás tablókként sorakoznak a jegyzetelt könyvrészletek a gleccserekről, térkép-darabok Patagóniáról, a növény- és állatvilágról. Reprezentatív, de elviselhető számú kép az együttesről (Lamarie a hotel folyosóján, ugyanő a havas hegycsúcson, hegymenet libasorban, mindenki összekapaszkodva stb) és persze tááájkéééépek. Szerencsére a táj dübörgő nagysága, az ismétlődő formák elképesztő ritmusa, az ekkora egek, ekkora kékek, ekkora fehérségek megállították a fotós komponálhatnékját és csak simán működtette a gépét. Igen, jégszikrázik, igen, a Nap lilákat, kékeket, narancsokat vonszol maga után az égen mint tarka takaróját az álmos kisgyerek és igen, ez valahogy nem giccses. Mert van egy intelligens taktika- mintha gondolattérképpel lenne dolgunk. A fotók és más illusztrációk gyakran gondosan ragasztva vagy kunkorodó szélekkel, decens keretben vagy kávéfolttal bélyegezve jelennek meg a szunyókáló sárgásbarnás, poros, papírszerű felületet, bolyhos, málló textúrát imitáló tömör és fényesen csillogó lapokon. Mindenütt firkák, megjegyzések, nyilak, jegyzetek; ami nem kézírás, az kivágott, többnyire rajzolt (nem nyomtatott, de olykor nyomtatott formát utánzó) betű, sokféle régies típus. Naplószerű, ugyanakkor vázlatfüzetet is idéz, ahogy az oldalak sorakoznak; vagyis a gondolattértkép a szimultán jelleg ellenére is kap valami lineáris stichet. Néhol nagy pihenő, például egy oldalpárnyi üresség- fehérre meszelt fal halk csíkjainak súrlódása, és lapok békés, játékos, oldott közege, ahol a talán öntelt lilaságnak tűnő mondatok is életre kelnek ihletről, művészetről. Pontosan olyan levegős, mint a Chambao chill-out flamenco-ja. Nem hiába nominálták a tervező (graffitis-képregényes gyökerekből inspirálódó spanyol designer csapat) Boamistura-t a 2010-es Latin Grammy-n ’Best Recording Package’ kategóriában, bár névnek jobb a ’Best Recording Container’, mert nem csomagolás ez, hanem foglalat, amfora (tartalomhoz a forma, sőt).
Könyvnek viszont tényleg könyv az „Acél” (hogy azért ne rohanjunk messze, a Rohamos, képregényes designer) Sirály Dóra borítójával: kompakt, tömbös, ’colourly blocked’;), felülnézet, műanyagság, mint a régi színesrúd készlet (legó- parafrázis?). Szép sivárság.
Jó gondolat volt ez a vizuális felütés (a borító ez is lehet, felütés, szün, bármi), mert így kikerülhetjük a regény legnagyobb csapdáját, a szocio-olvasatot (acélmű, lakótelep, munkától szikkadt, tetszés szerinti szerekben pácolódó agyak, kemény fejek, lendülő öklök, elnyomott, megalázott nők, a jövő Elbán, a szemközti parton- és ez még a csipkézett változat). Érdekesebb a többi hagymahéj.
Például a pletykaanyus érzés, ahogy Avallone felskicceli a két főszereplő portréját, feldobja a hátterüket. Annyira egyértelmű, hogy mi lesz ebből, mi lesz belőlük, de a szerző konokul végigvezet történetükön és ügyesen eléri, hogy elterelődjünk. Szurkolunk, kombinálunk, gondolatátvitellel próbáljuk befolyásolni sorsukat, de csak Avallone zsémbes morgása hallatszik, hogy nincs mit tenni, és ő egyébként is megmondta. És a morgás mellett egyéb elviselhetetlen alapzajt produkál- állandó morajlást, melyet a csikorgó masinériában dübörgő szereplők, csak felénk fordított baljós, sivalkodó maszkjaik és a mindenki nyakán ott tekergő (az olvasót is behálózó) sors-kötelek nyikorgása teremt meg. Meglepő, hogy eközben életteli ujjongás is hallható.
Illetve nem meglepő, mert ez a következő héj, a kamasz- és huszonéves világ: a jövőjüket kóstolgató, az éppencsak nővé válás elemi dühével tomboló lányok, mindenféle érintés íze, az ikeri-zsigeri összetartozás ereje (talán van itt egy leszbikus szál is), ahogy beleordítanak a most-ba, hogy hangjuk a majd-ba is elhallatsszon. Egy távolról nézve érthetetlen boldogság lüktetése ez, érthetetlen, mert a szereplők pontosan látják a helyzetüket, a startkő messzeségét a medencétől (úgyhogy ugrani nem elég- míg másoknak ez úszóverseny, számukra minimum biatlon). Szemernyi kétség nélkül terveznek lehetséges és légvár- jövőket, és ezzel együtt is szeretik a jelent, jól érzik magukat, minden erejükkel részt vesznek benne. Vagy itt van a fiatal férfiak erőtere az izmok és jóképűség ajánló-leveleivel, a macsóság és a mindent lehet- mítoszával, de a tettek húsbavágó, vérző következményeivel és a szerelem gyomrosával, a társadalmi különbségek térdre támadó rúgásaival is. Nem nagyon kimunkált képek (szóval még képek is vannak, nemcsak hangok), inkább színes matricák ezek, amiket a liftekben és a villamoson lát az ember, vagy amiket a rágópapírról lehetett tetoválássá változtatni, de minden egyszerűségük vagy furcsaságuk ellenére is van valami halvány lenyomatuk mindannyiunkban.
Ez talán egy újabb héj- a valóság, a kép és annak lenyomata. A három létezhet az időnek kitéve: néha a valóságot éljük, néha a képünket a valóságról, néha meg csak egy elmosódott firkát vagy foltot (a képét? a valóságét?), de lehet az egész egyben. Ahogy Avallone hősei: nyakig az életben, fejbúbig az életről szóló képekben és a firkák, foltok alatt. Amíg nem jön a radír.
Radír, illetve olló nem volt Hazanavicius kezében. Nyilván annyira elképedt attól, hogy némafilmet forgat, hogy egyrészt nem bírta ki, fülön fogott egy zajcsinálót és egyszer-egyszer elengedte, másrészt pedig úgy gondolta, hogy ez már akkor truváj, mint a szőkenő és mostmár nem is kell gondolkodni (se neki, se a nézőknek, hogy a szőkenőről ne is beszéljünk). Szó se róla, a hangulat megvan, a közönség néhány perc alatt rájön, hogy most áttetsző a nézőtér, mindenki hallható, és a közepe táján már rendesen nevetünk, szól a kórus. Dujardin elbűvölő, Hugh (Crocodile Dandy;) Jackman kicsit szálkás és Clark (Elfújta a szél) Gable csiszoltabb, ugyanakkor pimasz sármját hozza, de szerencsére robusztusabb- mintha maníros ötvenes lenne (drááágám, egy ééérett férfi!). Sajnos nem megy sokra vele, mert a történet egy post-it-en született és a forgatókönyv is takarékos maradt: a némafilmsztár elképedt zavarában kiröhögi a hangosfilmet, a stúdióvezető (mint egy régi-új propagandaanyagon: kövér és szivarozik, kegyetlen és rámenős- hahh, a kapitalista) pedig könnyedén elengedi, mert új csillagokkal kevesebb a kockázat. Némafilmsztár előbb erőlteti a régi mozit, aztán elszegényedik, belefájdul a helyzetbe (zaci, pia, szuicid hajlamok), míg a közben közönségkedvenccé avanzsált lány a tánckarból (vö egy fiú a házból) figyeli, hogy a kellő pillanatban megmentse, felkarolja és végül…kecske-káposzta, zenés-táncos produkciót forgatnak a szerelmesek.
Amikor kijöttünk a moziból, még csak az zavart, hogy George Valentin bukásának ecsetelése túl hosszú és valahogy értelmetlen. Aztán van egy-egy jelenet, amikor a színész mintegy „találkozik” a hangokkal: egyszer az öltözője csendjében figyel fel zörejekre, ritmusokra, később az utcán tör rá a zajok áradata. Nyilván nem volt eddig sem süket- ez mintha valami elemelő gesztus lenne, mintha meghallaná a filmet, melyben élete játszódik (amit mi is látunk-hallunk éppen). De miért nem kezd játszani a hangokkal, ritmusokkal? Remek ellenpontja lehetne annak az averziónak, amit először érzett (amikor korábbi nemszeretem partnernője ágálását látta-hallotta egy sutácska felvételen), és mondjuk a tárgyi világ zörejein keresztül játszaná bele magát a hangokkal teli és beszélő létbe (mert amúgy remek humorérzékű ügyes táncos és a legvégén kiderül, hogy rendes hangja van és nem beszédhibás- mert ez is egy izgalmas szál lehetne). Az a jelenet sem bomlik ki, amikor Valentin magát művésznek nevezi szemben a hangosfilmes kollégáival, mintha bizony beszélő színész azelőtt sosem lett volna. Ez vajon a színészi játékról szól (fizikai jelenlét és eszközök vs beszéd és egyéb humán zörgés), a filmről, mint vizuális kifejezőeszközről, mely a hangoskodással veszít képi jellegéből és egyre közeledik a valóság gépies megjelenítéséhez (nota bene, utánzásához)?
Rém frappánsan lehetne mondani, hogy gondolatilag valóban néma(space)film ez, de inkább azon töprengek, hogy létezik-e hang nélküli történet, nemcsak beszéd és zajok, de azok leírása nélkül… persze, a képben elbeszélt történet, de vajon a képregényekben miért vannak hangjelzések?...vagy a linearitás/szekvencialitás valahogy eleve auditív?
Hát, az összetett intelligencia-elméletekből felsejlik valami ilyesmi: akiknek domináns a halláson alapuló (nem kizárólag zenei) intelligenciájuk, azoknál lépésről-lépésre, valamilyen (logikai) fonál mentén sorjáznak a dolgok (talán éppen ők fűzik fel a mindenfelé heverő információkat saját fonalukra), mintákba (ritmus!) rendeződve. A domináns vizuális/téri intelligencia viszont valamiféle teljesség, „összkép” felismerése felé hajt. Hű, akkor a film műfaja a világ e két észlelésmódjának/befogadásának harctere lett…És ki nyer ma?