Yann Martel csodásan lágyul bele az időbe. A helsinki Roccamatio család… és más korai elbeszélések lehet hogy fiatalkori művek és próbálgatások, de szerintem inkább olyanok, mint a régi kis Sportszelet vékony sztaniolja. Csillogóak, élesek, szakadozók, gyűrhetőek, de leginkább gyűrnek. A címadó novellában a Dekameron és az Ulysses nyomán a haldokló fiú szűkülő perspektíváját századnyi időbe, családtörténetnyi ívekbe húzza, nyújtja a barát, amíg lehet. A kínálkozó párhuzam a haldoklás és a kitalált családi krónika lenne, de helyette egy sokkal megdöbbentőbbet kapunk: a történetet inspiráló történelem-morzsák kiválasztásának történetét, mely persze a halálba foszló lét ritmusait tükrözi. Ez jazz. Egymásból-egymásba tekeredő arabeszkek sora, indaként növekvő, levegővételnyi szünetekből születő dallam; múltak bukfenceznek bele, jövők bugyborékolnak, és -ahogy a vég(é)ből látszik- mindig a pillanat a legszebb, a sosem hallott. Mint a szappanbuborék. Mint a tűzijáték. Hahhh, mint ez a mi kis kompakt időnk... a szálló porok (púder, hamvak) bársonyos kövekké préselve.
(Ami a púdert illeti, az „Éjfélkor Párizsban” -amit pont a Martel előtti este láttam- rózsaszín dobozán arannyal lehelt, játékosan ívelő arabeszkek hívnak semmibe húzó volt-okba és tükröcske mutatja a jelen torz hiányait. Maga a pigment (a film) szépít, ahogy csak bír: " a maga szemellenzős és önámító módján" (ez Martel:)) Allen gátlástalanul hozakodik elő szerelemmel és művészettel, örömmel hordja fel a lazúros rétegeket- s persze önmagát, meg az elképesztő lépcsőházi bölcsességeket csodálja az így létrejövő kaleidoszkópszerű víztükörben. Sajnos az önirónia még mindig szabadságon van, de abban, ahogy restelkedés nélkül használja a húszas évek Párizsának észbontó romantikáját, a minden agymenéstől mentesen előadott időutazást, meg persze –saját orgánumát idéző, magas orrhangon nyivákoló- ábrándos alteregóját, Akivel Minden Megtörténhet, abban van mérték.)
Ehhez képest a Pi élete csupa finomság, lágy ringás, „egy jó ötlet, ami megindít” (nem, ez nem egy szorulásoldó reklámja, hanem Martel írói célja, ami a Roccamatio-könyv bevezetőjében olvasható). És tényleg ilyen egyszerű építmény ez a regény, két csodásan stabil oszlopa végig fénylik, mint a Paradicsom kapuja: néhány nagyon erős érzelem és a történet csiklandós-feszülős csavarintása. S ha már kapu, van egy gerenda is a két oszlopon: a telített, vártalannal fenyegetett közegben egyedül megmaradó, szinte felböffenő, elképedt humor, tágra nyílt lélek, egyfajta nemes naivitás. Nem is gerenda, ez egy szép ív.
Loe ellenben szűkül éppen, mármint a Vegyesbolti csendes napok-ban, ami Laing Gubancok-beli feszes párbeszédeit idézei, csak sajnos a gubancok nélkül. Olyan figurák szólalnak itt meg, mint egy lapra szerelhető, fóliázott, furnér dohányzóasztal. Jellemük átlátható, takarosan bekerített síkság, egyértelműségük már-már vicces, autenticitásuk megejtő, bár ekkora ürességekben nem is nagyon lehetne elrejtőzni. Az ügyesen belengetett házassági válság némi kis megcsalásba, az elcserélt múzsák (a drámaírás fenséges istennője helyett a "spaghettiallacarbonaraazágyban" főzőasszonya lebeg a szem és egyéb testrészek előtt) holmi londoni kószálásba torkollik és aztán… minden visszakanyarodik a maga útjára. Megcsalás megbánva, önáltatás mute-olva (persze csak a környezet függeszti fel a hall/gat/ását) és még a hülyeséget sem kell leszedni a listáról. Gyors, elkapkodott írás jól szervált párbeszédekből a kapcsolatok időzített bombájáról. Csak hát ez vagy nem bomba, vagy nem kapcsolat, vagy nem időzítés. Legalábbis nem abban a szegecse-flitteres értelemben. Időzni azért lehet felette.