Wonder-women - friss receptek (Eve Ensler: Tökéletes testek; Tallér Edina: A húsevő; Kanehara Hitomi: Önregény)

Először is válasszuk szét a fej, a szív és a test dolgait.

Aztán válasszuk el Ensler könyvét vitathatatlanul becsülendő, elsősorban a nők elleni erőszakkal szemben fellépő társadalmi szerepvállalásától, melynek bár az írás szerves része, az önálló kötet mégis lehetőség a külön kóstolgatásra.
És hát ez elegyes mind textúrájában, mind ízeiben, mert ugyan az interjú töredékek és naplószerű feljegyzések érzelmileg  erőteljesek, néhol egészen költői tisztaságúak és kétség sem fér ahhoz, hogy mindez belső zarándoklat is, meggyőződés, hit és elkötelezettség,hiányzik a részletek viszonyát magába ölelő, kellően engedékeny, mégis stabil alap/lé/-íz/-anyag (hovatovább koncepció, szerkezet).
Ugyanakkor jó viszontlátni írásban azokat az egyébként szinte minden őszinte női beszélgetésben elhangozó mondatokat (becsüljük meg, mert bár Ensler bátor, de ezekből ő sem oszt meg sokat), melyek a tökéletlen test okozta kínról és a tökéletesedés reményében vállalt, pénzt, kapcsolatot, egészséget kockáztató tortúrákról szólnak.  Jó látni, hogy le lehet írni, ki lehet nyomtatni és könyvbe lehet kötni az önutálat, önáltatás, őszinteség és ösztönös megértés álomszerűen szép és émelyítően ostoba szavait, hogy ezek nemcsak valami teázóban kuncogva, plüssállatot szorongató sírásban, a vécé előtt öklendezve, a tükörbe ordítva , magányunkba fojtott ürességünkben kongva létezhetnek. Jó látni, mert a szavak valóssá, igazzá, jogossá teszik mindezt. Létezővé a létezést.

A szív dolga hús dolga (is)

Harapós, húsevő, körmét férfihátba vájó, hajlebegtető, folyton-folyvást szerelmet ébresztő, szeszélyes és igent mondani, megállapodni, lecsillapodni nem tudó nő Tallér Edina mesélője, aki szinte mesebeli hősként kapja a megfelelő batyut és pogácsákat, áldásokat és átkokat szenvedő anyjától, húsz év messziségéből előtűnő apjától, hidegen erőszakos mostohaapjától, mindentudó tündér-nagyanyjától és lassan múló nagyapjától. Lehetne ebből történet is- de inkább egy magát biztos kézzel sminkelő dívára gondoljunk, aki arca helyett a tükre köré tűzött fotóit bámulja. Egy nőre, akit különböző ruhákban, helyzetekben és szépen kifestve láthatunk (én és anyám, én és a csúnyább/problémásabb barátnőm; én és a szerelmem; én és a másik szerelmem; én és szerelmeim, mielőtt választottam volna; én és a gyerek –nem sír, nem majomkodik, ellenben angyaliakat mond és szép is), holott az életét két-vagy háromdimenziósan mutató, olykor valóban tehetségvillantó szöveg alkalmat adna arra, hogy átöltözések helyett csupaszodjon inkább, a ritka, ám vidám pucérkodás helyett- csontig. De ez már bátor szív és eleven hús dolga (lenne).

Fejben nő

Kanehara Hitomi bátor, amennyiben visszafelé és lassítva játszik le egy robbantást, pedig elég világos, hogy ez a szétszakadó személyiség és entropikus élet már az első képkockán sem volt egész vagy teljes. Ennek fényében persze kérdéses a visszatekerés értelme, vagy hogy a kezdetként vázolt trauma mennyiben lehet az oka bárminek is, főleg hogy a belsejébe tükröket építő, így kizárólag akkurátus élveboncolásra és hisztérikus önreflexióra képes elbeszélő nem tűnik olyan embernek, akinek története van, hiszen bármi változik is körülötte (és a teste is csupán a környezet része- éheződik és élveződik), belül minden ugyanaz marad. Az üresség, a valós veszélyek és ambíciók ellenére is tét nélküli élet a Kölyökfalkát juttatta eszembe, noha a nyolcvanas évek Amerikája és a mai Japán közötti párhuzam talán túlságosan is lötyögős horizonton nyugszik. 

Frappáns befejezés nincs. Olvasni jó.