Itt az ideje becsuknom az advent kalendáriumot. Nyitogattam a belső spalettákat, hogy megnézzem a lábakat és a szatyrok, csomagok, kosarak alját a szuterénből, szemmel vertem a bejárati ajtó kukucskálóján keresztül a szomszéd nénit, amint a lábtörlőt igazítja (egyszer írnom kell a gangos nénikről és a gangos viselkedés általános szabályairól, melyeket a résztvevő figyelemtől borzongva csupán csendben jegyzetelve hallgattam ki és interjúkból ismertem meg:), láttam a szemben lévő házban az irodát takarítót, az esti iskolásokat, a muzsikus nénit tornázni, a pongyolás nőt dideregve cigarettázni az ablakban, míg a manzárdból láttam a Körutat, tekintetem hasa alja majdnem súrolta a Zeneakadémia tetejét.
Most azonban záróra van, mert sem a családi karácsonyfa, sem az asztal, sem a lakás díszítése, sem a gyertyák, mécsesek körültekintő elhelyezése (fás emberrel élek, aki mellesleg vizimanó, így erősen tart a tűztől), meggyújtása, huzattól való megóvása, ajándékok válogatása, vendégségek tervezése nem olyan sürgető vagy bonyolult, mint a Belső Fával való foglalkozás. Szerencsére a Belső Fa állandóan létezik, s ha szükséges, fenyővé változik (eredetileg inkább szil), és nem dekorációs ötletek alapján díszíthető, hanem mindazzal az íz-szín-csín-tűzzel, amivel a lélek(fa) táplálható.
Szóval miközben az ebédidőből szép papírtáskákkal megtérő emberekkel találkozom a liftben, semmiféle hogy állsz?-kérdésre nem tudok értékelhető választ adni, mert kívül most megálltam a készülődéssel és a Belső Fámat gondozom.
Először is körülnézek, hogy mi az, amire nincs most szükség, ami jobb, ha másnál, máshol van, mi fáradt el, mi javítható. Rendet rakok, nyugtázom, hogy mennyi felesleges dolog gyűlt össze, hogy ez itt mind miféle rágcsálós mohóságból került körém, vagy miféle bánatokat takartam el velük, s valaki másnak mennyire lehet hasznos, vagy értékes ez. Megnézem, hogy ezzel-azzal közös dolgaimból, örömökből és feszültségekből mi az enyém, mivel van dolgom, és azzal a bizalommal adom át a felelősséget, aggodalmat, elvárásokat, hogy mindenkiben megvan az erő, hogy csomagjait úgy cipelje, ahogy az valóban a legjobb számára.
Számba veszem a kötődéseimet emberekhez, dolgokhoz, mert a gyökerek ilyesmiket jelentenek nekem, erősítem, ahol erre van szükség, és elengedem, ami nem a stabilitást szolgálja már, és kitalálom, hol lehet a helye. Ezek jelentik azt, hogy a fám körül megvizsgáltam a földet, odaküldtem vakondot, gilisztát, hogy átmozgassák, hordtam hozzá még, ha kellett, és avart is vittem, hogy védett melegben legyenek a gyökerek. Műtrágyázás nincs persze, de ha kell, öntözgetés lehetséges, könnyekkel olykor.
Van aztán a törzs, mely növekszik felfelé, az új dolgok, állapotok irányába és a széltében is, ahogy érnek, gazdagodnak a meglévő szerepek, helyzetek. Itt csak annyi fontos most, hogy a növekedés sokféle lehet, mindegyik másféle folyamat, más lassabb a ritmusa az évgyűrűk keletkezésének, ezt a dalt elmélyülten kell játszani, míg a felfelé törekvésnek vannak kívülről nagyon látványos, dinamikus részei, miközben belül is nagy a nyüzsgés- ez jobban szól a világ ritmusáról, az évszakok váltakozásáról, hogy milyen erők aktívak, és hogyan érdemes velük haladni.
Mivel a fám most fenyő, az ágak, levelek és a termés valami kőpúder kompakt tömörségéhez hasonlít díszes dobozban. A fának illata van, szúrós levelei és erős gyantája, amire allergiás vagyok, díszítés után csupa kiütés a kezem- vajon mi zavar? a tűlevelek szoros rendű áthatolhatatlansága, viaszos merevsége, a tobozok rejtőzködése, a titok, hogy egy ilyen szilárd valaminek miként lehet lávaként folyó-kövülő opálosan csillogó, meleg színű gyantája, megejtő törékenysége, s hogy én ezt nem tudom…