Hogy ez mennyire amerikai dolog, ahhoz elég elmerengeni a kulturális transzfereken, például hogy miként kerül az amerikai „születésű” Óz (rém híres, Oscar-díjakkal jutalmazott) filmes adaptációjába a kékmadaras dal: talán Maeterlinck darabja ihlette, de lehet, hogy helyi hagyomány tekintve a valóban létező kék madarakat és a hozzájuk kapcsolódó bizakodó elképzeléseket. S hogy az ornitológiának se maradjunk adósai, a regényben a kék poszátáról van szó, de nekem úgy tűnik, hogy a borítón egy kék szúnyogkapó vagy (retusált) vörösbegyű kékmadár szerepel. Ez utóbbi, továbbá a hegyi kékmadár több állam szimbóluma Idaho-tól New York-ig, így talán éppúgy az Amerikai Álom (szabadság+boldogság) megtestesítője, mint a maga idejében a finoman melankolikus (Madonna interpretációjában némileg ironikus-kritikus) American Pie, vagy a tabló-, sőt matricaszerű AmerikaiSzépség, esetleg maga a könyv is (melyben az aktuális narratívák éppoly szorgos listázására kerül sor némi társadalomfestéssel, család/i/ történetbe ágyazva, mint Mendes-nél).
A regény legtrükkösebb tulajdonsága a mozgékony monumentalitás. Tényleg vaskos könyv, ám ha sokszereplős nagyregényre vagy családtörténetre hangolódva gyűrnénk hátunk mögé a kispárnát, akkor Franzen undok és kegyetlen személyi edzőként robbant ki bennünket a székből változatos tréning programjával. Először is van egy gyors, utcafrontból előadott történet a kisvárosba költöző, lábát nagy lendülettel megvető, majd saját problémáiba fordulva lassan elkülönülő és elköltöző családról. Ezt az anya önéletrajza követi három fejezetben (itt már felsejlik a kontraszt, hogy ami szomszéd-szemszögből sima kis botrány, az a „kezelőorvos javaslatára” készített feljegyzésben –jócskán kiegészítve- komolyabb problémává gömbölyödik és pókhálószerűen vonja be a többi szereplőt). A 2004 című rész ismét külsős nézőpontot vesz fel, de igazi nagytotálból láttatja az eseményeket főszerepben a családtagokkal (kihűlő házasság, életközép-válság, alkotói megtorpanások, alkuk és megkísértések stb), az ökológiai és túlnépesedési válsággal, Szeptember tizenegyedikével és az Öbölháborúval. Ezután az anya végkövetkeztetése jön (az önéletrajz záró, 4. fejezete), hogy aztán az utolsó részben a szerző látszólag megint az utca, a ház, a lakóhely és részben a szomszédi viszonyrendszer perspektívájából közelítsen, majd egy villanásnyi optikacsere után megint másként, sokkal közvetlenebb és meghittebb távolságból keverje le a történetet.
Érdekes az is, hogy a lépték- és narrátori váltások közepette az idő is tágul-sűrűsödik, mert bár messziről egy sima kronológia látszik a későbbiek megértéséhez szükséges múltak közbeiktatásával, van olyan epizód, amit több szempontból láthatunk, míg az személyes szálak követése révén olvasói kukucskálásra (és az ezzel járó mindentudásra) is van lehetőség. A sokféle megközelítés egyértelműen tereli a figyelmet eseményekre, figurákra, és bár a regény terjedelméhez viszonyítva egészen átlátható szereplőgárdával dolgozik és közöttük látszik is valamiféle hierarchia (Berglundék, elsősorban Patty, Walter és Joey –Jessica családtag, de a fontossági toplistán eléggé hátra kerül-, Katz és Lalitha), mégsem teljesen egyértelmű, hogy kié a show. Ez a mindent elborító kognitív disszonanciának is köszönhető, mert a hazugságok minősége és súlya, a megküzdés vagy feloldás technikája megidézi az olvasó saját boldogsággyaluló-reparáló repertoárját, így akár saját kognitív disszonanciáink és nem a szövegből rávetülő fény ereje, telítettsége révén lesz fontosabb egyik vagy másik figura.
A kognitív disszonancia fogalmát Patty önéletrajza hozza játékba a Történtek
hibák fejezetcímmel, és ezt Elliot Aronson és Diane Tavris nálunk is megjelent könyve alapján
könnyedén folytatjuk: „…de nem én tehetek róluk”. A kötetben –többek közt- az iraki háború kommunikációját, Bush elnök
viselkedését elemzik a szerzők, úgyhogy ez a szál gyorsan visszavezet a
regényhez, ám az amerikaiak számára a ’Mistakes were made’ jóval többet jelent
pszichológiai elméletnél. Nem is kell ismernünk hozzá a mindenkori PR és
marketing-gépezetek retorikai fordulatait, mert a mondat (magyar fordításban sajnos kevéssé
trükkös és ezért súlyosabb, nem eléggé taknyos) csúnya maszatolásra utal.
Olyasmire, amivel beszélő is, hallgató is tisztában van, így a kínos hazugság
helyszínét éppen a csúsztatáson csúszva hagyhatjuk el (gyakorlottabbak elegáns
siklással). Szóval ez egy duplafenekű játék (egyéniben-összetettben egyaránt),
amin Franzen úgy csavar egyet, hogy ott idézi meg, ahol pont nincs is, hiszen
Patty önéletrajzából egyszerűen hiányzik a verejtékkel tákolt hazugság, az
aprózva fércelt önigazolás, az írás nyilván azért készült, hogy a nő mindezzel
leszámoljon és ennek drámaiságát a harmadik személyben tartott, a 19.századi
regényírók önreflexív kacskaringóit, mindentudó magyarázatait idéző kommentárok
érzéstelenítik.
És miután Patty hátrafordult, szembenézett a múltjával és nem vált sóbálvánnyá, kibírta a jelenét meghatározó (szíves közreműködésével teremtett) pusztítás látványát is, nem halt bele (Lester), nem is gyilkolt vagy űzött el senkit (Frank), nem menekült el (Jane és Ricky), sőt, a világban lakó szépséget sem kereste, csak Walter tekintetét, ami...„Nem a függöny, nem a szél...”
Franzen ízlése és józansága révén a függöny aprólékos leírása, a szél alapos elemzése valahogy megteremti a pársoros lebbenés helyét (pp. 633-634.).
Ennél nem is kell több.