Vastag szürke kesztyűm kétujjasból ötujjassá változva füleket lobogtat- két lelkes, bumfordi puli.
Ki sem mosom már őket tavaszig, úgyhogy vagy rasztás rojtjaik lesznek, vagy nem koszolódnak már sokáig.
Megint erősnős odafordulásom van: Nemes Nagy Ágnesről olvastam mostanában, a rettenetes fegyelmezettségéről, kiadatlan papírokra suttogott sebezhetőségéről, a ki tudja hol lobogó érzékiségéről. Érzékiség (te hogy mondod? Az első ’é’ a hosszú –ééééérzékiség- és folyamatosan bezárul, ’e’-vé gömbölyödik, vagy a végét húzod el, mintha „ráhunynál”, úgy rácsuknád a szemed valakire –igen, ismerlek, ne is mondd-, vagy a középsőt zengeted, mintha kérdőjelet kunkorítanál?), na persze. Hát igazából a szexre gondolok.
Sápadtreggelekre, émelygésre, vérfoltokra, a pihékre, melyek itt-ott mindközönségesen szőrök, meg minden. (A bor illatának, az ételek textúrájának, a zuhany utáni férfibőr sós ízének, meg az illóolajos szaunagőz súlyának érzékiségét énekeljék meg inkább a lifestyle magazinok.)Nem tudom elfelejteni a "Szomjas oázis" egyik amúgy nem különösebben érdekes írását egy magából teljesen kifordult nőről, aki ivásba csúszott a szerelmi csalódás vetélytáskarmoló, botrányokba csúnyuló gödréből. És akkor a barátnő (a szerző) megérti, hogy amikor a nő pár év alatt szenvedélyből a nihilbe etilálta magát, létének minden hangján ordította végre világgá az egyetlen ütembe sűrített életét. De miért így? Mert csak a sűrítettségben (a tébolytól a betegségen és magányon át a nyomorúságig) válik annyira láthatatlanná és érinthetetlenné, hogy hallható legyen. A nő élete.
Sápadtreggelekre, émelygésre, vérfoltokra, a pihékre, melyek itt-ott mindközönségesen szőrök, meg minden. (A bor illatának, az ételek textúrájának, a zuhany utáni férfibőr sós ízének, meg az illóolajos szaunagőz súlyának érzékiségét énekeljék meg inkább a lifestyle magazinok.)Nem tudom elfelejteni a "Szomjas oázis" egyik amúgy nem különösebben érdekes írását egy magából teljesen kifordult nőről, aki ivásba csúszott a szerelmi csalódás vetélytáskarmoló, botrányokba csúnyuló gödréből. És akkor a barátnő (a szerző) megérti, hogy amikor a nő pár év alatt szenvedélyből a nihilbe etilálta magát, létének minden hangján ordította végre világgá az egyetlen ütembe sűrített életét. De miért így? Mert csak a sűrítettségben (a tébolytól a betegségen és magányon át a nyomorúságig) válik annyira láthatatlanná és érinthetetlenné, hogy hallható legyen. A nő élete.
Azt mondjuk hagyjuk, hogy másképp van, hömpölyöghet, csordogálhat, zuboghat és folyhat minden lé(t) mint a folyó ma már, mert hallgatok én is. Nem tudom a szavaimat az arcommal összeházasítani- igencsak vonakodnak-, az meg nem megy az autenticitási projektemhez, így hallgatok, amíg bírok.
Nem baj, betettem Fridát egy levelembe- magamnak írtam, de nem mert megőrültem (akkor szabadon beszélhetnék, ugye;)), hanem mert ez volt a feladat a laborban. 5Ritmus mozgás-labort kezdtem Lucijával és pár emberrel, van egy kiscsoportom is, oda beszélek, oda hallgatok. A laborban amúgy képletek, kémcsövek és habzást-pezsgést, lecsapódást segítő instrukciók vannak és egyenlőre kesztyűvel nyúlunk magunkhoz és fehér köpenyben tekintünk a testünkbe. Változás készül tehát, és ennek állítana emléket a levél mostani állapotainkról, meg hogy miként forgatjuk a térképet, merre legyen az előre. Hát ehhez a levélhez tettem a fridás fotót (egy majmocskát etet rajta), hogy hajítson jó messzire, vigyen a szele amerre. És persze a biztonság kedvéért betettem egy Brueghel-t is a kényelmesen elterülő tájban motozó emberkékkel (nekem ez volt a tesz-vesz város).
Volt aztán mindenféle harmonikus kellemetesség is: Eliot Aronson (A társas lényt- bevallom- untam, mert nem szeretem azt a józan, egyszerű pszichológiai nyelvet, mely szótagolva készít fel a mondanivalóra) önéletrajzi könyve nyugodt, békés, már-már irritálóan egyensúlyban lévő visszaemlékezés beleszőve néhány fontos gondolat és kísérlet. Állatos korszakom is folytatódik: miközben 10 éves korom körül természetrajzi érdeklődésem egy csillagászati könyvben (szülinapomra kértem) és egy Süni magazinban manifesztálódott (borzongva gondoltam az előfizetés mint ajándék lehetőségére és hogy milyen lenne egy éven át havonta kapni...), felnőtt fejjel vetettem bele magam a Durrell-féle szakirodalomba, most pedig Attenborough filmjeit nézzük. Állítólag nem bírok veszteg maradni: hangosan álmélkodom, sikongatok, a képernyő felé bökdösök, miközben csak a küszködésre emlékszem a sírással, hogy ez az egész milyen gyönyörűséges és ugyancsak visszafojtom tomboló lelkesedésemet, hogy itt lehetek és mindezt láthatom. És igen, közben felfedezem a varjakat a dróton (hihetetlen, hogy mekkorák és mégsem hajlik meg a vezeték alattuk), az apró szárnyas akármiket a fürdőszobában (vajon honnan jönnek?), hogy melyik növény hogy bólogat az ablakokban és egyáltalán, hogy az ég....Ettől mindig magamhoz térek, akárhol vagyok. Az a fényes ég, ha ólomszürke is mint a pulikesztyűim olyan tágas, hogy bámulászásomban ráfecskendezhetem mindazt, amit itt lent öntöttek a tekintetembe, és tiszta lesz megint.